|07. Epilógus|

Sziasztok!! 

Végre elérkezett az utolsó rész. Ezennel megszabadulok ettől a nyomasztó történettől. Egyszerűen elmondani sem tudom, mennyi rossz érzéssel és szomorúsággal töltött el, mikor csak erre gondoltam. Szóval jelenleg repesek, hogy soha többé nem kell úgy ügyeskednem a szavakkal, hogy a Niall és a halott szó nehogy egy mondatba kerüljön, és ne kelljen kínosan éreznem magam. Többé nem kell halálhírét keltenem, és ezzel az a kellemetlen érzést okoznom magamnak, hogy vészmadár, vagyok... vagy a halál angyala:DD

Nagyon szépen köszönöm az összes feliratkozónak, kommentelőnek, pipálónak! Mindenkinek, aki kitartott, és elolvasta a blogot!

Egyúttal szeretném felhívni a figyelmeteket az új blogomra! Niall a főszereplő, és ott is fognak furcsa dolgok történni vele. De legalább életében... http://ravenhillbyannie.blogspot.com 

Egy másik blogot is szeretnék ajánlani (szintén én írom, csak egy másik néven... úgy érzem ez a név már Niall személyéhez kezd kötődni, és igyekszem mást is írni, nem csak ilyet.) Ezen a blogon leginkább horrorsztorik és ehhez hasonlók olvashatók majd. Még csak most bontogatja szárnyait! http://tallulahblair.blogspot.com

Ó, és természetesen kellemes függetlenség napját az amerikaiaknak!!:DD

~xx

 ×××

Az álom után megfogadtam, hogy másnap délután találok némi időt rá, hogy a temetőbe is ellátogassak. Pedig nem akartam, nem az én dolgom, nem is hiszek benne. A temetőben. 

– Szegény fiú – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Épp úgy, ahogyan az álomban.

– Már miért lenne az?

– Hogy érted ezt? Hiszen meghalt.

– Pontosan így értem. Ő már nem szegény, csak mi.

– Mi?

Újra ledaráltam a szónoklatom. Minden úgy ment, mint az álomban. Ijesztő volt, mégis… örültem.

– Vagy a lelke elveszve barangol a világban – suttogta.

Az avar zizegése. Még nem akartam megfordulni, túlságosan féltem, hogy nem Niall áll ott, ahogy megálmodtam. Vagy inkább attól, hogy tényleg ő az?! Mégis… rá kellett jönnöm, hogy ki lehet.

– Ki vagy te? – tettem egy mozdulatot, mintha meg akarnék fordulni, de erről szó sem volt.

– Várj még – megnyugtatóan duruzsolt a fülembe.

– Mire várjak? – éreztem a forró leheletét a nyakamon. Hirtelen úgy döntöttem, hogy nem hallgatok rá, és abban a pillanatban megfordultam.

Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről… 

– Miért, kit látott ott?

– Senkit.

– Hogyan reagált?

– Kiabálni kezdtem; – Niall, te átkozott, mutasd magad! Búj elő te pokolfajzat… Válogatott jelzőket, mindent, ami eszembe jutott.

– Mikor került be ide?

– Nemsokára. A temetőben történtek után hamarosan.

– Mi történt ott?

– Megjelent az apja, és megkérdezte, hogy mit csinálok, de addigra már nagyon ideges voltam. Neki mentem, ütöttem, rúgtam, és karmoltam. Szitkozódtam, a fejéhez vágtam a fia naplóját, mármint a tényt, nem a tárgyat, és hogy a fia egy gyilkos. Azt kiabáltam, hogy; GYILKOS, ÉS MOST ENGEM AKAR! Hogy a fia engem kísért, és átkozódtam is. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, ő pedig próbált lefogni. Amikor nem tudtam kiszabadulni, még le is köptem. Befogta a szám, és semmit sem mondott. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzelem ült ki az arcára, mert nagyon ideges voltam, és féltem. Egy temetőben álltam egyedül, és egy bosszúszomjas kísértet üldözött. Addigra biztos voltam benne. Aztán pedig megjelent az apja. Ő is ellenem volt. Az egész világ ellenem. Senki nem hitt volna nekem. Ki hitte volna el, hogy kísértet van a nyomomban? Ez abszolút hihetetlen, irreális dolog.

– Úgy van. Nekem nem tűnik őrültnek.

– Nem is vagyok az.

– Hogyan gyógyították ki a skizofréniájából?

– A micsodámból?

– A hasadásos elmezavarából.

– Tudom, mit jelent a skizofrénia.

– Akkor nem értem a kérdését.

– Nézze, én nem vagyok beteg, és nem is voltam.

– Szóval elismeri, hogy nem üldözte az a bosszúálló szellem?

– Én ilyet nem mondtam.

– Akkor mit mondott?

– Hogy szellemek léteznek, mindig is léteztek. Most is figyel. Hallom a hangját. Azt mondja, öljem meg, mert nem hisz nekem. Azt mondja, hogy meg kell ölnöm, ha nem akarok hátralévő életemben itt rohadni.

– Miért nem hallgat rá?

– Mert utál engem, és rosszat akar nekem. Sosem fogom azt tenni, amit mond, akármennyire szeretem is.

– Csak hallja, vagy látja is?

– Néha.

– Hogy néz ki olyankor?

– Az a hangulatától függ.

– Hogy érti ezt?

– Most az ön háta mögött áll. Fekete. FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE-FEKETE. 

×

Kórkép; 

Jacqueline Dixon, 25, NŐ 

Kórelőzmények; 

Miss Dixon korábban semmiféle pszichiátriai kezelést nem kapott. Tünetmentes állapota tizenhét éves koráig állt fent, s indokolatlan lett volna bármilyen kezelésnek alávetni. Átlagos anyagi helyzetű családba született. Élete első tizenöt évében átlagos körülmények között élt, visszahúzódó, magának való viselkedése elszigetelte a korabeliektől. Édesapja halála, és édesanyja intézeti kezelésének megkezdése után apai nagyanyjához kényszerült. Másik országba kerülése, apja elvesztése és anyja állapota okozhatta a sokkhatást, mely megalapozhatta a később jelentkező betegséget. Tizenöt éves korától kiemelkedő közösségi életet élt, barátokat szerzett. Teljes életmódváltáson ment keresztül, mely folyamatos stressznek tette ki idegrendszerét ez szintén hozzájárulhatott a kiszolgáltatott állapothoz. Másfelől, egyáltalán nem meglepő, hogy nála is tapasztalható a paranoid pszichózis tünet együttese, hiszen édesanyja felmenői között is megtalálható volt a betegség hasonló formája. Ez genetikailag lehetségesebbé teszi a betegség későbbi előfordulását, főként hozzájáruló lelki trauma, sokk hatására. 

Nyolc éve került az osztályunkra, tizenhét évesen, de állapota a mai napig semmit sem javult. Gyógyszeres kezelés hatására a paranoid skizofrénia tünetei enyhülnek, de nem tűnnek el. A pszichoterápiát elutasítja. Viselkedése agresszív, elutasító. Ellentmondást nem tűr, betegségét nem látja be. Olyan doxazmák hatása alatt él, melyek szerint rosszakaró szellem üldözi, és saját bevallása szerint szereti őt. 

Klinikai vizsgálatok; 

170 cm magas, barna hajú, nő. Az íriszek barnák. Pupillák középtágak, fényre jól reagálnak. Meghatározhatatlan időközönként erős fokú kéztremor. A fascalis szinte teljesen érzéketlen. A belső szervek épek. Az agyban fizikai elváltozás és/vagy intelligenciájában defektus nincs. 

Suttogó, parancsoló hangokról számol be. Többnyire akkor hallja ezeket, amikor egyedül van. Leginkább sötétben. Különféle víziókról mesél, egy fiúval beszél. Elmondása szerint az a szomszéd fiú, kísértete. Olykor-olykor egyszínű fantom alaknak látja, hangulatától függő színben. A hangok gyilkosságra, szökésre buzdítják. Gyakorta öngyilkosságra kérik, hogy „együtt lehessenek” a túlvilágon. Nem engedelmeskedik. Abban a téveszmében él, hogy a fiú a két sík között ragadt és csak akkor távozhat, ha megkapja, amit akar, őt. 

Téveszmerendszer; 

Korábbi elbeszélései részben tévképzeteken alapultak, olyan víziókat látott, mellyel feloldotta belső szorongását. Felkerestem a Minnie néven említett hölgyet, aki állítása szerint sosem beszélt Jackqueline Dixonnal, sosem voltak barátok, mi több, mindig is neheztelt rá, amiért legjobb barátja öngyilkosságot követett el. Azt állítja, sosem állt volna szóba a pácienssel, mert úgy vélte, ő tehet a barát elvesztéséről. Jackson Harwood elmondása szerint kórházban volt az említett veszekedés idején, melyről Miss Dixon olyan heves büszkeséggel mesélt. Az autóbalesetét követő napon aligha tartózkodott volna a kórházon kívül, így világossá vált, hogy a kisasszony téveszméjében történt meg csupán, s valójában sosem ütötte meg az urat. Ezt kórházi dokumentumok támasztják alá. Nem bízott barátjában annak ellenére sem, hogy az nem adott okot a bizalmatlanságra. Környezete szerint zavaros dolgokat állított, aggasztóan viselkedett, végül pedig végérvényesen elszigetelődött. Ez idő alatt ő a saját téveszméinek, hallucinációinak, és a naplónak világában élt. 

A könyvet a mai napig magánál tartja, s a rövid idő alatt, mikor el kellett válnia tőle, dührohamok gyötörték, reszketett, katatón állapotba került meghatározhatatlan időközönként. A nyomozás befejeztével a könyv visszakerült hozzá, s azóta el sem engedi. 

×

Robert Horan Írország, Westmeath Mullingar Város Vizsgáló Bírósága előtt, eskü alatt tett vallomásából a Horan napló ügyében; 

2012. Október 2. 

K: Mr. Horan, ön mikor tudta meg, hogy a fia elkövetett egy gyilkosságot?

V: Azután, hogy összeakadtam azzal a lánnyal.

K: Jackqueline Dixonnal?

V: Igen.

K:  Ez az eset a temetőben történt?

V: Igen.

K: Mi is történt ott pontosan?

V: Miért kérdezi meg újra? Már ezerszer elmeséltem.

K: A kérdésre válaszoljon.

V: Elmentem a temetőbe. A fiam… Őt. A fiam halott. Az a lány ott állt a sírkő mellett, mikor megérkeztem, kiabált. Zaklatott volt, ideges. A fiammal kiabált. Meghallottam, és kérdőre vontam, de nekem esett. Ököllel ütötte a vállamat, rugdosott, és üvöltözött. Akkor tudtam meg, hogy a fiam egy naplót vezetett. Azt mondta, hogy gyilkos. Azt gondoltam, hogy tébolyodott, sajnáltam. Lefogtam, és akkor leköpött, folytatta a szitkozódást, de egy idő után elfáradt. Csak feküdt ott a földön, nem mozdult. Nem szólt semmit. Megijesztett, ezért mentőt hívtam. Szerintük katatóniás sokk. Beutalták a pszichiátriára, miután beszéltek a nagyanyjával.

K: Mit mondott a nagyanyja?

V: Elmesélte az édesanyja történetét. Esküdött rá, hogy a lány is beteg. A kérésére utalták be.

K: Ezután, mikor szerzett tudomást a gyilkosságról?

V: Másnap reggel rendőrök csengettek. Kezükben a naplóval. Kikérdeztek, és azután elmentek.

K: Meglepte önt az eset?

V: Természetesen. Tudom, hogy Niall sosem tenne ilyet, és ezt meg is mondtam nekik. Felszólítottak, hogy olvassam el a naplót.

K: Megtette?

V: Csak az ajánlott bejegyzést.

K: Mi állt benne?

V: Egyfajta vallomás. A lánynak szólt. Azt hittem, megszakad a szívem. Sosem hittem volna el, hogy megtenne ilyet.

K: Azonnal elhitte, hogy a fiáé a napló?

V: Igen, az az ő kézírása volt.

×

Eltűnt a fiú, a családja reménykedik!

A család szomorúan számol be fiuk eltűnéséről;

„Már három hete nem került elő. Csak abban reménykedünk, hogy megint elszökött.” Nem ez lenne az első eset, hogy a fiú hosszú ideig nem hallat magáról, de kétségkívül páratlan, hogy még pénzt sem vitt magával. A család abban reménykedik, hogy a cikk megjelenése után jelentkezik. A rendőrség már megkezdte a kutatást.

2011. Október 28.

Továbbra sem találják a megölt fiút.

Továbbra sem derült ki, hol lehet a fiú teste, akit részegen öltek meg Mullingar városában tavaly ősszel. A rendőrség a város körül fáradhatatlanul újra és újra ásatásokat végeztet, de a fiút, még mindig nem találták meg. Az elmúlt hét során egy sokkoló fénymásolat járta be a világhálót, melyet valószínűleg bennfentes szellőztetett meg a gyilkos naplójából, melyben beismeri a gyilkosságot. A rendőrség kételkedik a napló igazságtartalmában, de folytatja a nyomozást.

2012.Október 12.

Megtalálták a Mullingari fiú holttestét.

A fák között találtak a fiú testére Tristernagh útvonalon. A boncolást követő napon hivatalosan bejelentették, hogy a tavaly eltűnt fiú holttestéről van szó. A család gyászol.

2012. Október 20.

VÉGE

|06.3 fejezet - Temető|

Sziasztok!! Köszönöm, hogy nem szóltatok meg, amiért eltűntem. Elnézést a késésért!

Először is, köszönöm a hozzászólásaitokat az előző részhez! Örülök, ha tetszik még mindig, így hogy közeledünk a végéhez. A jövő heti az utolsó! 

Aztán szeretném felhívni a figyelmeteket az új blogra, ami a jövő hónapban indul, és ti szavaztátok meg ezen a blogon. Legalább ötven szavazat érkezett rá, ami azt jelenti, hogy néhány hete még minimum 50 (!) embert érdekelt. Szeretném, ha megnéznétek, és a rövid prológus, és a fülszöveg alapján eldöntenétek, hogy érdekel-e. Ha érdekel, iratkozzatok fel, hogy tudjam, kb hány ember érdeklődik! 

( http://ravenhillbyannie.blogspot.com ) 

×××

– Szegény fiú – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Mintha korábban is hallottam volna, de nem tudtam beazonosítani. Letöröltem az arcomon végigszántó könnycseppet. Nem akartam ilyen állapotban hátra fordulni. Valójában azért jöttem el, hogy búcsút vegyek a halott fiútól, hogy örökre elköszönjek. Hogy megköszönjem, amit értem tett. Mindent. A naplót, azt az éjszakát, s hogy törődött velem akkor is, ha én figyelmen kívül hagytam. Felnyitotta a szemem, és ennél a bölcsességnél becsesebb ajándékot aligha kaphattam volna. Sajnáltam, hogy nem köszönhetem meg neki szemtől szemben. Hogy nem ölelhetem át. Szerettem volna megadni neki, amit szeretett volna, ahogy ő is megadta nekem a törődést, amire vágytam, de már nem volt kinek, és a szomorúság, amit ez okozott, keserves könnyek formájában vált fizikai valósággá. Remélem meg fogja tudni, mennyire sokat jelentett nekem az a napló, és a közös perceink, melyek sosem léteztek igazán.

– Már miért lenne az?

– Hogy érted ezt? Hiszen meghalt.

– Pontosan így értem. Ő már nem szegény, csak mi.

– Mi?

– Mi, akik elveszítettük őt – Hallottam az avar zizegését, ahogy közelebb lépett. Még nem akartam megfordulni, de rá kellett jönnöm, hogy ki lehet az.

– Ki vagy te? – fordultam volna meg egy hirtelen lendülettel, de az idegen lefogott, és nem engedte, hogy megmozduljak.

– Várj még – nyugtatóan duruzsolt a fülembe, mintha azért beszélne ilyen tompa hangon, hogy elaludjak.

– Mire várjak? – próbáltam kirántani a karjaimat, de végül feladtam a próbálkozást. Úgy döntöttem, hogy hallgatok rá.

– Komolyan gondolod?

– Komolyan – nem tudtam visszatartani. Újabb könnyek találtak utat maguknak, s az egyik egy kavicsra csöppent, ami a lábaim előtt hevert a földön.

– Miért?

– Semmi közöd hozzá! –kiabáltam, és még egyet rántottam a karomon. Még nem engedett el. Választ akart, de nem értettem, hogy miért – Miért érdekel ez téged?

– Könnyebb lesz, ha beszélsz róla – szorítása enyhült, tudtam, hogy már ki tudnám rántani a kezem, de nem akartam. Beszélni akartam róla.

– Ő volt a legkedvesebb fiú a világon, én pedig a legvisszataszítóbb lány – a fülem mögé tűrtem egy tincset. Akkor vettem észre, hogy már elengedett, de még nem fejeztem be – és ez az, amiért meg kellett halnia. Nem érdemeltem meg, mert túl jó volt hozzám – hosszas csönd állt közénk, én továbbra is háttal álltam az idegennek, de ez nem zavart. Így ismeretlenül is bíztam benne. Nem voltak előítéleteim, a hangja volt az egyetlen útmutatás. Mély, és kedves. Nagyon közel állt, de már nem ért hozzám, s én mégsem akartam megfordulni.

– Most már megfordulhatsz, Jackie – suttogta a fülembe, és anélkül hogy a könnyeimet letöröltem volna, mintha hipnotizáltak volna, azonnal felé fordultam.

Megijedtem. 

Megijedtem attól, amit láttam. 

Közel volt, hátra kellett lépnem a döbbenettől. Megbotlottam egy faágban, de elkapott, és így alkalmam nyílt alaposan végig nézni rajta. Megnézni, jól látok-e. Egy sötét kabátot viselt, és az esős időjárás ellenére napszemüveget is. Feketét. Azonnal felismertem, még ha a kabátja alól szürke kapucnit húzott is a fejére. 

– Niall? – kérdeztem, és az arcára tettem a kezem, mintha arra számítanék, hogy keresztülnyúlok rajta, de nem ez történt – Szellem vagy?

– Nem – válaszolta, és elmosolyodott. Hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcomról. Még mindig szorosan tartott.

– Te halott vagy – kezdtem – Láttam. Láttalak – suttogtam magam elé kábultan – Halott vagy! –már hisztérikusan üvöltöttem, ökölbe szorított kezeimmel ütöttem a vállát, de nem engedett el, csak átölelt. – Hazudtál nekem? Hazudtál! Minden szavad hazugság volt! Hittem neked… – ellöktem magamtól, és el akartam szaladni, de megálltam. Nem ment. Nem tudtam ott hagyni, mert egész idő alatt azt kívántam, azért imádkoztam titokban; bárcsak tévedés lenne az egész, és ő mégis élne. A kívánságom teljesült… nem menekülhettem el előle.

– Soha nem hazudtam neked.

– Akkor mi vagy te? Jézus, és feltámadtál? Vagy vámpír? Zombi?

– Megváltoztak a körülmények – körülnézett.

– Miféle körülmények? – csak álltunk ott egymással szemben. Sosem éreztem még magam annál elhagyatottabbnak. Úgy éreztem, hogy átvert, becsapott, és ez volt az utolsó döfés. Az összes barátságom hamis volt, de nem zavart, mert tudtam erről. Nem zavart, hogy összeomlott körülöttem a világ, mert tudtam, hogy Niall igazi volt. Az utolsó bástya, mely védte a királyt. S halott volt ugyan, de valódi. Reményt adott, aztán lerombolta. Az utolsó védvonal elbukott. ééés, Sakk-matt! Attól, akitől legkevésbé vártam. A halott fiútól. Ez egy kicsit megölt engem is. 

Mégis… látni, hogy ott van, látni, hogy él. A szemébe nézni, és végre tanulmányozni az arcát, amire sosem emlékeztem igazán. A szemébe nézni, a szemébe, ahol semmiféle hamisságot nem láttam. Azt gondoltam, hogy naiv vagyok, amiért még mindig hiszek neki, de nem érdekelt. Időközben levette a napszemüveget. 

Néhány pillanatig csak állt, és talán azon gondolkodott, hogy magyarázza meg. Talán azon tanakodott, mit mondhatna, amit elhiszek. De nem szólt semmit, csak álltunk ott egymással szemben, és végül én voltam az, aki megelégelte a temető lágy neszeit, a madarak csivitelését és a fák susogását. Azt a narancssárga, fényes-ködös, tompa, irreális valóságot, ami körülvett minket. Azt a megnyugtató csöndet, mely abban a helyzetben idegtépő volt. A köztünk húzódó távolságot megszüntetve közben, Niallt a közvetlenül a háta mögött álló fának taszítottam, és úgy csókoltam meg, mintha az első és az utolsó is lenne egyben. 

Miután ellöktem magamtól, és továbbra is haragos tekintetem elfordítottam az arcáról, muszáj volt tudnom az igazat.

– Ha te itt vagy, akkor ki van ott? – mutattam a sírra, és akkor ismertem fel, milyen groteszk jelenet zajlik, mely már-már egy amerikai mézes-mázos filmbe illő.

– Nem tudom – csóválta a fejét.

– Minnie tudja, hogy élsz?

– Nem.

– Ki tudja?

– Te, és apa.

– Elmondanád, mi folyik itt? – sikítottam, mire elkapott, és befogta a szám.

– Ígérd meg, hogy nem kiabálsz. Nem tudhatják meg, hogy élek – mondta, én pedig erőtlenül bólintottam. Levette a kezét a számról.

– Ki van benne? – tettem fel újra a kérdést. Fejemmel a sírkő felé biccentettem. Abban a pillanatban vettem észre, milyen hirtelen besötétedett, és Niall eltávolodott tőlem, én pedig kiabálni kezdtem a nevét, egyre távolabb került tőlem, és futásnak eredtem a végtelennek tűnő sorok között, de azok már nem sírkövek voltak, csak betűk. Egyedül voltam, és mintha egy könyv lapjain futottam volna a betűk között. Vagy minthogyha… Niall naplójában. Megbotlottam egy j betű pontjában, elveszítettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem a semmibe a margón át, a nagy fekete semmibe, a fejem pedig majd széthasadt Niall gúnyos nevetésétől. Sikítottam, csak hogy elnyomjam azt a zajt. 

Jéghideg víz csapódott az arcomba, mire lassan kinyitottam a szemem. Újra a hálószobámban voltam s nagyanyám egy vázával a kezében állt az ágyam mellett. Rájöttem, hogy az egész csak álom volt. Tanácstalanul néztem a vázára.

– Sikítottál – letette az éjjeliszekrényre, majd leült az ágy szélére. – Jól vagy?

– Nem. Most vehetem át a pizsim, mama – nevettem, és kimásztam a paplan alól. Három bíborvörös rózsa hevert a földön, azok, amik korábban az éjjeliszekrényemen lévő díszes vázában voltak.

– Mit álmodtál?

– A vidámparkban voltunk – mosolyogtam. Látszott az arcán, hogy nem hisz nekem.

– Hát jól van – mondta sóhajtva, és az ajtó felé indult, de megkapaszkodott az ajtókeretben, és visszafordult felém. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – bólintottam, ő pedig egy szánalommal teli mosolyt küldött felém.

|06.2 Utolsó bejegyzés - A halál narancs ízű csókja|

Tudom, késtem. Elnézést kérek érte!
Az utolsókat rúgja a blog, és ez nem fenyegetés, hanem puszta tény (csak mert szokás ilyesmivel fenyegetőzni). Ezen kívül még két rész van hátra, az utolsó, és egy epilógus. Köszönöm az előző rész alá érkezett kommenteket is!

(Mellesleg, én nem szeretném védeni szegény Jacksont, mert utálom:D Csak gondoltam, rávilágítok, hogy ebben a történetben semmi jelentősége annak, hogy igazán szereti-e Jackiet, vagy sem. A lényeg, hogy Jackie önző, és kihasználja őt, mindenki mással együtt, mert rossz tapasztalatai vannak. A csattanó pedig a végére marad:D)

Ó, és örülök, hogy még mindig előkerül egy-egy ember, aki olvasta a 21 levelet:D Köszönöm a visszajelzéseket, örülök, ha tetszett!

~xx

×××

„Az utolsó bejegyzésem ebben a naplóban. Eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Eldöntöttem, hogy véget kell ennek vetni, nincs tovább. Hatalmas bajban vagyok. 

Talán gyáva dolognak tűnik. Az is, de meg kell tennem. A te érdekedben, apám érdekében, és a saját érdekemben. Mégsem nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudod, mit érzek. Jackie, köszönöm, hogy elolvastad a naplót. Az unalmas életem minden pillanatát. Látszólag semmi értelme nem volt. Írhattam volna egy egyszerű levelet is, amiben kifejtem, mennyire szeretlek, és azt, amit tettem, és ami miatt így döntöttem. Mégis a naplómat küldöm el, és talán van ebben egy kevés önzés is. Tudod, azt akartam, hogy megismerj. Szerettem volna, hogy tudd, milyen voltam és ne úgy emlékezz majd rám, ahogy az utolsó éjszaka láttál. Tegnap.” – A dátum egy pénteki napot jelölt, aminek rákövetkező szombatján a szomszéd fiú halálhíre felbolydította az unalmas zsákutca reggeli mélabúját. Egy késő éjszakai időpont ült a dátum mellett. 5:20 

„Szerettem volna, ha az én szememmel látod magad, és a világot. Szerette volna, hogy tudd, jobb vagy annál, amilyennek tartod magad, és jobbat érdemelsz. Jobb barátokat, és jobbat Jacksonnál. Ezért küldtem el a naplót egy levél helyett, melyben beismerek mindent. Ez nem egy beismerő vallomás, nem erről szól, és nem ezért küldtem el ezt a könyvet. Ez a bejegyzés csak a tisztázás. Egyfajta magyarázat. 

Na de, hogy mi mindenről van szó? 

Először is, szeretném, ha senkinek nem mondanád el azt, amit itt olvasol. Szeretném, ha apám nem tudná meg. Tudom, hogy ez rémes, és ezzel téged is bele keverlek, de úgy érzem eléggé benne vagy te már anélkül is. 

Egyszerű péntek volt. Néhány könyvet hurcoltam a szekrény felé, mikor nekem jöttél. Azt mondtad; ’Bocsi, ne haragudj’ Gondolom, nem emlékszel rám, éppen Lisette után siettél, és hamarosan el is tűntetek a tömegben. 

Akkor találkoztunk aznap először. De nem utolsó alkalommal. 

Később a fiúkkal söröztük, amíg meg nem untam őket. Minden alkalommal találtak rajtam valami fogást, amit általában poénra vettünk, és nevettünk, de aznap semmi kedvem nem volt hozzá. Úgy két órával korábban jöttem el, mint rendesen. Tíz óra körül, és hazafelé téged is megláttalak. Egy fiú loholt utánad, akit nem ismertem, de nyilvánvalóan te sem, és nem is akartad, mert kiabáltál vele, hogy hagyjon békén. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, mert enyhén szólva is teljesen részeg voltál. Na jó, valójában azt tartott a lábaidon, hogy az a szemét, folyamatosan taperolt, és nem hagyta, hogy elborulj. Próbáltad ellökni, de nem volt elég erőd, és valószínűleg te is vele együtt dőltél volna el. 

Normális esetben semmi közöm nem lett volna hozzá, és talán így sem volt, mégis közbe kellett lépnem. Nem tudtam nézni, amit csinált, és arra gondolni, amit tenni fog, ha nem szedem le rólad. Oda mentem, és megkérdeztem, hogy mit akar. Hogy nem hallotta-e, amit mondtál. Hogy hagyjon békén, ha nem akar bajt. De csak nevetett. Ő nem volt olyan részeg, mint te, nagyon is tudta, hogy mit csinál. Az volt a második alkalom, hogy miattad verekedtem. Behúztam neki, karon ragadtalak, és elhúzni kezdtelek hazafelé. Elég furcsán reagáltál erre. Ha élnék, és szemtől szemben mesélném ezt a történetet, ennél a résznél lehet, hogy csak vörös képpel vigyorognék, mint egy tejbe tök, és azt mondanám, hogy ’Hát, tudod…’ De nincs már időm a titkolózásra. 

Nem akartál haza menni, megálltál, ezért én is, mert nem akartam, hogy eless. Átöleltél, és megcsókoltál. Óvatosan elhúzódtam, még mielőtt olyasmit csinálnál, amit később megbánnál. Az az ismeretlen meg utánunk jött. Megkértelek, hogy ülj le és várj meg. Sértődötten földhöz csaptad magad, én pedig álltam, és vártam. Vártam, hogy utolérjen az a tuskó. Hiába próbáltam felismerni, biztos, hogy soha nem láttam még azelőtt. 

Azt hiszem, itt abbahagyhatod. Vagyis… Nem tudom, hogy emlékszel-e szerintem nem, de ha mégis. Kérlek ne így emlékezz és soha senkinek ne mondd el, ami azután történt. 

Kést rántott, és fenyegetőzni kezdett, majd hadonászni. Először azt hittem, hogy viccel, ezért most én nevettem ki őt. Akkor jöttem rá, hogy teljesen komolyan gondolja, mikor belevágott a jobb kezembe. Először próbáltam lebeszélni, hogy senki sem akar bajt, meg ezek a szokásos szövegek, ha valaki be van szarva… Aztán rájöttem, hogy nem lehetek beszarva, mert te nem tudod majd megvédeni magad. Egyedül voltunk. Te, én, és az az idegen alak, kicsit idősebb lehetett nálunk, de nem sokkal. Nem nézett ki bűnözőnek vagy ilyesmi, de nagyon úgy viselkedett. Ráugrottam, és próbáltam kivenni a kezéből a kést, hogy aztán valahogy elvonszolhassalak onnan hazáig. Azt hiszem elaludtál egy kerítésnek dőlve. Csak egy utcányira voltunk, szóval gondoltam, nem nagy ügy. 

De akkor valami furcsa dolog történt. 

A fiú jajgatni kezdett, én pedig elengedtem, és akkor láttam, hogy leszúrta saját magát a bicskájával. Először bepánikoltam, és ott akartam hagyni, de téged nem. Szóval úgy döntöttem, hogy haza viszlek. Aztán rájöttem, hogy a kés markolatán ott lehet az újlenyomatom, nem hagyhattam ott. Szóval fogtam a telefonom, és hívni akartam a mentőt, de mire visszaértem, már nem mozgott.  Megnéztem a kést, ami elzárta a vér útját. Mellette szivárogni kezdett a vér, és én megijedtem. Megijedtem, hogy mi lesz, ha nyomot hagy a betonon. Haza rohantam apám kocsijáért, ez körülbelül öt percet vehetett igénybe, mert rohantam, és egyébként is közel voltunk már. Őt beügyeskedtem a csomagtartóba, téged pedig a hátsó ülésre. Amikor megálltam a házatok előtt, előkotortam a kulcsod a táskából, ami nálad volt. Nem tudtam melyik lehet a megfelelő a karikáról, így vagy ötöt belepróbáltam a tízből. Végre kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Próbáltalak felébreszteni, hogy a saját lábadon tudjalak bekísérni, de ez nem nagyon sikerült. Végül a nappaliban hagytalak a kanapén. Volt egy pokróc az egyik karfán, azt rád terítettem halkan, azután gyorsan leléptem. A kulcsot kivettem a zárból, belülre tettem át, és csöndben becsuktam magam után az ajtót, mintha csak te felejtetted volna el bezárni. 

Persze az éjszakai műszak nem ért véget ezzel. A fiú még mindig a kocsiban volt, és el kellett tűntetni. Tudtam, hogy ha megtalálják valahol, és megtalálják az ujjlenyomatom a késen, nem lesz kérdés, hogy ki ölte meg. Nem akartam, hogy így ismerj meg. Nem ezzel akartam kitűnni, és amit a legkevésbé akartam, hogy a családom ezt higgye rólam, a barátaim. Nem derülhetett ki. 

Köröztem egy ideig a városban, mire találtam egy helyet, ahol nem találkoztam senkivel, egy kis erdős területet. Nem árulhatom el, hogy hol. Addigra egy ásót is betettem a hulla mellé, és törölközőbe csavartam, hogy az felfogja a vért. Minél többet gondolkodtam rajta, annál borzasztóbb volt, és annál izgalmasabb is. Körülbelül a gödör felénél eleredt az eső, és mindig betemette azt, a ruhám átázott a hajamból is csurgott a víz. Az arcom csupa sár, és a ruháim is mind, de én csak ástam, és semmi másra nem figyeltem. Nagyon féltem. Egyedül voltam, és tudtam, hogy ezt senkinek sem mondhatom el. A legszörnyűbb az egészben, hogy mire végeztem a gödörrel, már teljesen természetesnek tűnt, amit csinálok. Olyan diadalmasan dobtam rá az első adag földet, mintha teljesen átlagos lett volna, hogy elásol egy hullát az éjszaka közepén. Kicsit mintha még büszke is lettem volna magamra, amiért ezt egyedül csináltam végig. Azután pedig a szégyenkezés következett. Szégyenkeztem is, amiért így éreztem. 

Késő éjszaka lett, hajnal, mire haza értem. A nedves ruhákat egy zacskóba tettem, először el akartam égetni, de meggondoltam magam. Nem akartam feltűnést kelteni. Helyette az egyik szomszéd utcában váltam meg tőlük, beledobtam valakinek a kukájába,  a kocsi csomagtartóját pedig azonnal fertőtlenítettem. Nem hagyhattam nyomot. Semmifélét. De hiába próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna szándékos. Hiába próbáltam úgy tenni, mintha érted tettem volna. A kés markolata az én kezemben volt, és ezért vagyok én életben, ő pedig halott. Persze, hogy azért tettem, hogy megvédjelek, de szükségtelen volt. Kivehettem volna a kezéből, és leüthettem volna egy kővel, de akkor nem gondolkodtam ezen, csak utána. Szörnyű ember vagyok. SZÖRNYŰ. 

Nem tudok együtt élni ezzel a tudattal. Egy ideig figyeltem a házatokat, de semmi sem történt. Éjszaka volt, és te a kanapén aludtál, ahol hagytalak. Legalábbis ezt gondolom. Nem valószínű, hogy emlékszel rá, hogy kerültél haza. Elhatároztam, hogy megírom a napló utolsó bejegyzését és rád hagyom az egészet. Tudnod kell róla, és rólam. 

Jackie, ezzel most szeretnék elbúcsúzni örökre. Kérlek, kedves emlékeket őrizz rólam, és ne úgy emlékezz, mint egy közönséges gyilkosra. Ne beszélj erről senkinek, kérlek. Ne okozz fájdalmat a családomnak. 

Minden jót a továbbiakban! 

Örökké szeretni foglak; Niall x ” – A kezem mindvégig remegett olvasás közben. Eszembe jutott néhány pillanat arról az estéről. A perc, amikor felkentem a narancs ízű ajakbalzsamot, amikor utolsó alkalommal néztem tükörbe, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Nem tudtam visszaemlékezni sem az idegenre, sem arra, hogy Niall is ott lett volna. Semmire, de tudom, hogy másnap reggel a kanapén ébredtem fel, a kockás pokróccal voltam betakarva, amit esti filmezéseknél használunk. A nagyanyám számon kérte rajtam, hogy nyitva hagytam az ajtót. Reggel nyitva volt az ajtó, és én nem emlékeztem semmire. Akkor este felébredtem volna, ha azonnal átmentem volna hozzá. Elérni, hogy megbeszéljük, ha másnap tiszta fejjel megköszöntem volna neki, hogy csak értem mindent kockáztatott, talán meggyőztem volna, hogy ez nem volt bűn, ellenkezőleg. 

Azt hiszem aznap éjjel én voltam a halál. 

Legalább annyira én öltem meg őt, amennyire ő megölte azt a fiút.

|06.1 fejezet - Barátság|

Mindenkinek nagyon kellemes péntek 13-át!!!
Nem tudom, nálatok mikor van ballagás, már akinek részt kell vennie rajta, de nálunk ma (nem én ballagok, hol van az már...) szóval hivatalosan is KELLEMES NYÁRISZÜNETET! Vagy egyszerűen csak kellemesebb nyarat azoknak, akik szakmukásba mentek, és most plusz egy hónapot nyári gyakorlaton kell aszalódniuk.

Mivel nem merek kommentben reagálni, nehogy kikotyogjak valamit, de el sem mehetek mellettük szó nélkül, hozzátenném, hogy az előző rész egy teljesen tárgyilagos rész volt, ezek nem Jackie meglátásai, hanem a valóság, tehát Jackson gondolatai, és érzései valóban azok voltak, aminek látszottak. Mellette pedig az, hogy csak Niall akadályozta meg, hogy valami történjen Jackson és Lisette között, attól még semmi komoly nem történt, így hivatalosan ez nem is számít megcsalásnak (és tudom, hogy szerintetek a szándék a fontos, de akkor is így van, ha a szülinapotokra torta helyett egy tortás képet kaptok a facebookon?) - [Nem mintha kedvelném Jacksont, de ki kell állnom érte, én találtam ki:D].

Nem utolsó sorban pedig, köszönöm a visszajelzéseket és a kitartást!

~xx

×××

Gondolataimba mélyedve ültem vele szemben, és nem akartam válaszolni. Nem véletlenül szóltam el magam, mégis kellemetlenül érintett a kérdése. Az ölembe tettem a kezem, majd a pólóm szélét nyúztam, de még nem akartam válaszolni. 

– Valami rossz történt velük? Ne haragudj, nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél – mondta, és próbálta kihúzni magát, de én továbbra sem válaszoltam, csak ültem ott és arra gondoltam, hogyan mesélhetném el neki, hogy miért a nagyanyámmal élek, és mi történt a szüleimmel. Azt pedig abszolút nem tudtam megmagyarázni neki, hogy miért hiszi mindenki úgy, hogy nincs semmi gond, a szüleimmel élek nagy szeretetben, és egyetértésben. Nem tudnám elmagyarázni, hogy miért nem tudja Jackson sem.

– Az apám elhagyott – böktem ki, felemeltem a fejem, és rá mosolyogtam – Alkoholistává vált anyám mellett és elhagyott minket, amikor az a szerencsétlen beleőrült a … – magyaráztam, Minnie pedig mély levegőt vett, és mondani szeretett volna valamit, de egy szó sem hagyta el a száját. Pedig ő próbálkozott – Persze ez egy kicsit bonyolultabb sztori annál, és biztos nem érdekel.

– Ellenkezőleg – kapott a lehetőségen – nagyon is érdekel.

– Oh, nos hát…

Az anyám mindig labilis idegzetű volt, és hajlamos összeesküvés elméleteket szőni, de apám szerette, és ezek ellenére is elvette. Azt mondta; „Ez az ő kis különlegessége.” Mindig nevetett ezeken a dolgain, és megdöntötte az elméleteit különböző észérvekkel. Eleinte csak saját maga ellen irányuló elméleteket szövögetett, apróságokat. Mikor Mr. McKenny a mi kukánkba dobta a tejes üvegét, mert az övében már nem volt hely, akkor ő azt mondta; biztosan megmérgezett valakit a tejjel, és most próbálja őrá terelni a gyanút. Azt hittem, hogy viccel. Később az egész családunkat is veszélyeztetve látta, majd a világot fenyegető földönkívüliekig fajult. Csak annyit értettem belőle, hogy anya fél. Elveszítette a munkahelyét is emiatt. 

Pincérnő volt egy éjszakai bárban, a P52-ben. Az ajtó fölött egy vicces felirat állt; „Nem a földönkívüliek törölték ki a memóriád, csak részeg voltál!” Mellette egy vízfejű sovány figura nagy fekete szemekkel és hosszú ujjakkal, amint a belépő vendégekre mutatott. 

Anyám egy idő után a vendégekben is veszélyt látott. Nem mintha nem lettek volna, már korábban is veszélyesek, de néha úgy okoskodott, hogy őt figyelik. Érte jöttek. Talán a földön kívülről, vagy megtudhatták, hogy különleges képességei vannak. Mintha valami nagy titok őrzője lett volna legalábbis. Egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a valósággal. Azt képzelte, hogy közvetítőnek született a Mars és a Föld között. Ehhez valamilyen látnoki képesség is járt, ami megmutatta neki, ki ember és ki az, aki érte jött. Apám pedig egyre nehezebben viselte ezt, és inni kezdett. Eleinte csak egy-egy pohárkával a munka után, aztán ahogy következni szokott, egyre többet és többet. Részegen jött haza, és olyankor néha felpofozta. Nem bántalmazta komolyabban, csak akkor ütötte meg, ha a képtelen elméletét próbálta bebeszélni nekünk. Főként nekem. Sok mindent elhittem neki. 

Nem lehetett megállítani, anyám elméje egyre inkább megborult, és apát is magával rántotta a lejtőre. Egy napon vette a kalapját, és kisétált az ajtón. Elhagyta őt, és így engem is, a betegség súlyosbodott, s őt elmegyógyintézeti esetnek nyilvánították. Később értesítették a mamát, hogy apám felkötötte magát. Körülbelül azután, hogy megtudta, mi történt anyával. A sorsomra hagyott. Tizenöt éves lehettem, amikor ide kerültem. A nagyanyámhoz, aki a nagyapám halála utáni házasságának köszönhetően került Írországba. Akkor elhatároztam, hogy soha, de soha nem leszek az a Jackie, aki azelőtt voltam. 

– Milyen volt a régi Jackie? 

Egy rakás szerencsétlenség. Leült az első padba, a szünetben felkereste a tanárait, és olyan kérdéseket tett fel, amiknek semmi értelme, de muszáj volt. Kellett csinálnia valamit a szünetben, mint a többiek. De a többiek nem szerették, és a többiek nem beszéltek vele, mert félt tőlük az első naptól fogva, és képtelen volt a társaságukban jól érezni magát. Azok nevettek, és viccelődtek egymással, de ő nem szeretett volna velük viccelődni, mert nem értette a viccet. Azt nem. Nem közéjük való volt. A régi Jackie kiközösítette magát, és azt képzelte, hogy ő valami felsőbbrendű intelligencia, aki nem szánhat időt a hozzá nem méltóak társaságára. Butáknak tartotta őket, és nem vágyott a társaságukra. Vagyis azokéra. A népszerűségre igen, de nem közöttük. Valahol máshol. A kezébe került ez a lehetőség, és lecsapott rá. 

Már nem vagyok az a kedves, figyelmes lány, aki akkor voltam. Akkoriban biztosan Niall nyakába ugrottam volna még csak a gondolatától is, hogy hozzám szólhat valaha. Vagy nem is tudom. 

– Te miről beszélsz? – kérdezte akkor, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy még sosem beszélt nekem erről. Lehajtottam a fejem, és idegesen a hajamba túrtam.

 – Niall írt egy naplót.

– Tudok róla, igen.

– Nálam van – mondtam halkan.

– Hogy…

– Elküldte. Egy levéllel, láthatatlan írással, és egy csomó történettel. Rólam, Jacksonról és Lisetteről, rólatok, a barátairól és saját magáról, a családjáról. A lelkemre kötötte, hogy ne mutassam meg senkinek, és égessem el, hogyha nem akarom elolvasni.

– De te elolvastad – óvatos derű kúszott az arcára. Nem mosoly, de szinte felragyogott. Elfordultam, mert egy hatalmas könnycsepp gurult végig az arcomon, majd egy újabb és még egy. Megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Nem egészen tudtam megmagyarázni, hogy miért. Hogy tényleg érzéseket ébresztettek-e bennem a sorok, vagy egyszerű szánalomról, bűntudatról lett volna szó? – Napok óta nem láttalak az órákon. Van ennek valami köze a naplóhoz? 

Bólintottam. Valójában nagyon is sok köze volt a naplóhoz. Napok óta nem léptem ki a házból. Próbáltam valamiféle kapcsolatot létesíteni a szellemvilággal. Hátha Niall… és arra gondoltam, hogy talán. Hogy talán tényleg itt van, és képes lesz üzenni. Nem tudom, hogy mi volt ezzel a célom, és miért csináltam. Csak olvastam a naplót, és sóvárogtam egy olyan élet után, ahol megismerhetem, ahol nem kell másokkal foglalkoznom, hogy mit gondolnak rólam, és az egész olyan unalmassá vált. a színészkedés, a napló. Az egész életem. Máshogy akartam csinálni, mert éreztem, hogy én is beleőrülök, hogyha nem változik meg valami, nagyon hamar. Bezárkóztam, és olvastam a naplót, de ha az egyszer véget ér, én is elveszítem Niallt. Fel kell majd fognom, hogy ő már nincs. Nem tud megmenteni. Magát sem tudta megmenteni. 

Végre felszáradtak a könnyeim, előkerült Minnie vázlatfüzete. Úgy tűnt, egyfajta elterelésként használja a rajzait. Elmesélte, hogy egy képregényen dolgozik, és még senkinek sem mutatta meg. Néhány ötletet Niall adott neki, de a rajzokat ő sem láthatta. Nem várta meg, hogy elkészüljenek. 

Szerda volt. Az étterem ebédlőjében ültünk, ahogy azt szokássá tették Niallel, észre sem vettük, hogy időközben kicsengettek az óráról, és mindenki az ebédlőbe özönlött, ki-ki a maga tízóraijával, mások a büfében vásároltak. Nevetgélve, zajongva. Viccelődtek, és beszélgettek. Jackson, és a többiek is megjelentek az ajtóban. Amint meglátott, elindult felém. Akkor már hosszú napok óta nem beszéltem vele, és ha eljött, nem nyitottam ajtót. 

– Miért nem veszed fel a telefont napok óta? – kérdezte köszönés nélkül, mikor megállt Minnie fölött, aki gyors tempóban próbálta elpakolni a vázlatait.

– Elveszítettem.

– A lakáskulcsot is?

– Nem, csak…                                                

– Vágom, most a nyomikkal lógsz. Semmi probléma – vont vállat. Felálltam, és megkerültem az asztalt. Ezzel Minnie és Jackson közé kerültem. Jól képen töröltem. Senki sem beszélhet így a barátaimról.

|05. fejezet - Jackson|

Sziasztok, kedveseim! 

Külön köszönöm azoknak, akik veszik a fáradtságot, hogy kommenteljenek! Tudom, hogy az év egyik legzsúfoltabb időszaka a nyáriszünet előtti, és az utóbbi részekkel jól bele is találtam a közepébe. Köszönöm, hogy itt vagytok ennek ellenére is. A kommentekre nem igazán tudtam válaszolni az utóbbi időben, leginkább azért, mert a hátralevő részek már megvannak, és nem szeretnék elárulni semmit.

Megjegyzés: Ez a fejezet afféle filler, azzal a kis kivétellel, hogy ez elengedhetetlen. Hasonlóan az első két alfejezethez.

Frissekért és információkért lépjetek be a csoportba; https://www.facebook.com/groups/295927097207823/374168616050337/

×××

Jackson hosszú percekig csak bámult maga elé, majd elfordította az indítókulcsot, és elhajtott. Ez minden, amit Jackie aznap láthatott az ablak mögül. Azt azonban nem tudhatta, hogy Jackson pontosan egy órával azelőtt beszélt Lisettel, aki a beszélgetés előtt tíz perccel hallgatta meg az üzenetet. 

– Jackson, Jackson várj – Lisette karon ragadta a fiút, és visszarántotta. Az elmúlt tíz percben végig őt kereste. – Tudja.

– Mi az ördögről beszélsz?

– Jackie tudja, hogy…

– Mit tud?

– Nem beszélhetnénk meg ezt máshol? – Lisette óvatosan körülnézett. A folyosó közepén álltak az igazgatói iroda és a titkárság között a második emeleten. Ezen az emeleten volt a legnagyobb a forgalom, mert nem csak a diákok, de a tanárok is itt nyüzsögtek a szünetekben. A tanári irodák, és a büfé is itt kaptak helyet.

– Egy perc és fizikán kell lennem.

– Ugyan már Jackson. Mind tudjuk, hogy nem kell – mondta szemeit forgatva Lisette. Jackson pedig követte. 

×

– Jackie hagyott nekem egy üzenetet.

– Mondta, hogy mi a baja? – utalt a lány néhány napos kimaradására.

– Azt hiszem. Jackie tudja, hogy… azt, ami a szertárban történt  – hadarta Lisette, majd behunyta szemeit, és hátrált egy apró lépést.

– Mi is tud pontosan?

– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy tudja, és undorodik tőlünk – hisztizte. – Sajnálom.

Jackson arca egy pillanatra elborult, és kiabálni akart, de végül mélyet sóhajtott, leült a legközelebbi asztalhoz.

– Honnan tudta meg?

– Nem én mondtam el.

– Ostoba ribanc… – mondta a fiú, és felállt a székről.

– Most mit akarsz csinálni? – a lány óvatosan megérintette a karját, figyelmen kívül hagyva az iménti kirohanását, de az ellökte magától.

– Beszélnem kell vele.

– Sosem szeretett téged. Nem eléggé, Jackson, én szeretlek. Tudod, hogy így van.

– Ez nem kölcsönös, Liz. Te is tudod, hogy ez a helyzet. Beleszerettem, amikor először besétált azon az ajtón, abban a ronda rózsaszín dzsekiben, aminek a hátára strasszokkal az volt írva; királynő – mutatott félkörívet a kezeivel. – Sosem mondtam el neki őszintén, vagy neked. Nem mondtam a szemébe, és legtöbbször úgy tettem, mintha hidegen hagyna, ha megsértem és kiszalad az ajtón. De talán kellett volna – mondta és elindult, majd újra megtorpant és visszafordult – és tudod mit? Te vagy a legszarabb barátnő, akit valaha láttam. 

Ez a helyzet. Jackson valójában nagyon is szerette Jackiet, és nem akarta elveszíteni egy ostoba kis félreértés miatt. Jobban mondva félre… lépés. Szerű. Ami történt, megtörtént. Sosem fordult elő többet. Megegyeztek azzal a buta libával, hogy senki nem tudja meg, és hogy hogyan derült ki mégis? Talán sosem fogja megtudni. Ahogy talán azt sem, hogy mi is derült ki pontosan. 

Amikor Jackson Harwood először meglátta Jacqueline Dixont, azonnal elámult, mennyi energiát áraszt magából a lány. Mintha ő lenne a világ ura, mindenki fölött uralkodna, és ez tetszett neki. Sosem szerette az olyan semmirekellő lányokat, mint Lisette, aki buta volt és fölényes. Egy egyszerű piskótát sem tudott volna megsütni, és minden bizonnyal büdös volt neki a munka. Szeretett mindenkivel jóban lenni, de ez nem azt jelentette, hogy kedvelte is őket. Lisetteről az volt a véleménye, hogy szép ugyan, de olcsó, és bárki megkaphatja. Imádja magát, és egy igazi elkényeztetett kis lotyó. Gazdag család, drága ruhák, üres fej. Tudta, hogy helytelenül cselekszik, amikor beosontak a szertárba, de azt is tudta, hogy ez titokban marad. Lisette nem kockáztatta volna. 

Pontosan emlékezett a napra. Lisette egy mélyen kivágott pólót viselt az egyenruhája alatt. Berángatta őt a szertárba, hogy megmutassa neki. Azt mondta; 

– Órák után találkozom valakivel. Mit gondolsz, jó leszek így? – a valóság pedig az volt, hogy szeretett volna tetszeni a fiúnak, és az egyenruha túl keveset mutatott. Lisette tudta, hogy Jackson csak akkor lesz hajlandó rá nézni, ha valami mást visel és ha Jackie nincs ott. – Na? Mit szólsz? Mondj már valamit. Ha nem jó, inkább átveszem – közelebb lépett.

– Jó ez – mondta. Sosem kedvelte, de a szépséget el kell ismerni.

– Jó? – Lisette álla leesett a fogadtatás hűvösségétől.

– Nagyon jó? – még közelebb sétált, és egy pillanatig azt fontolgatta, hogy pofon üti a fiút, majd azonnal meg is gondolta magát. Inkább játékosan rá mosolygott és megcsókolta. Semmilyen ellenállásba nem ütközött. A szépséget el kell ismerni. 

Jackson kitépte a lány kezéből a sötétlila pulcsit, ami még az egyenruhához tartozott, a földre hajította. Akkor benyitott egy fiú. Sosem emlékezett később, hogy ki lehetett az, de nem is zavarta. Semmit sem látott, még semmi sem történt, csak majdnem. Idegesen kiviharzott, miután bocsánatot kért a lánytól, és megígértette vele, hogy titokban tartja a dolgot. Szerette Jackiet, és nem értette, mi üthetett belé. Biztosan csak elöntötték a régi emlékek. 

Már általános iskola óta ismerte a lányt, akkoriban jó barátok voltak, azután pedig rövid ideig egy elcseszett párt alkottak. Mindaddig, amíg a lányon Jackson számára is kiütközött, hogy mennyire buta és elkényeztetett. Azelőtt nem olyan volt, csak mosolygós, szép, habár üres és mű, de nem ilyen kiábrándítóan hiú. Évről évre egyre hiúbbá vált, amit a fiú megelégelt és véget vetett a hosszú kapcsolatnak. A barátság is haldokolni látszott közöttük, mikor Jackie belibbent, és mindent megváltoztatott. 

Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor hazafelé üzenetet hagyott Jackienek. 

Telefonját az anyósülésre hajította éppen, mikor átment a piroson, és egy sötétkék mustangnak ütközött. 

×

Pontosan egy nappal azután, hogy Niall Horan berontott a szertárba, és rajta kapta Jackson Harwoodot Lisette Windsdorral, épp az ebédlőbe tartottak egy barátjával Min Ji-Minnel, akit mindenki Minnieként ismer Írországban. Minnie készülő képregényéről esett néhány szó. Egy lányról szól, akit kiközösítenek, de rádöbben, hogy szuperképessége van. Aztán megmenti az osztályt a földönkívüliektől, és ettől népszerű lesz. Afféle komédia, az emberek kifigurázására. A fiú pedig nem említette, amit előzőleg látott. Nem mintha nem bízott volna a lányban, de inkább titokban szerette volna tartani. Az egyetlen, akinek tudnia kellene róla az Jackie, de tudta, hogy neki sem mondhatja el. „A nők mindig tudni szeretnék az ilyet, de utálják, aki elmondja nekik.” – mondogatta mindig az anyja, és ezt jól az eszébe véste. Niall nem akarta kockáztatni ezt, azt még csak-csak túlélte valahogyan, hogy egy senki a lány szemében, de nem tudta volna elviselni, ha emellett még meg is utálja. Sokszor gondolta aztán, hogy talán az is jobb lenne, mint nem létezni, de meggondolta. Megszakadt volna a szíve, ha felé irányuló megvetést kellene látnia a lány szeméből, akit szeret. 

Elhaladtak Jackson mellett, aki a szokásos vicceket mesélte, és olyan sztorikat, amik talán meg sem történtek, vagy ha igen, valószínűleg nem vele. Mindenki szerette ezeket a sztorikat, és senkiben fel sem merült, hogy megkérdőjelezze, megtörténtek. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Niall úgy érezte, nem az ő tisztje, hogy bármit tegyen, de úgy vélte, megérdemelné, hogy alaposan ellássák a baját. Akkor az egyik fiú – talán Jackson, de lehet, hogy nem ő – kitette a lábát, és Minnie elbotlott benne. 

Niall egy pillanatig sem habozott, elkapta a lányt, mielőtt az eleshetett volna és félrelökte, hogy végre átrendezhesse Jackson hazug, kétszínű pofáját. Mindig is utálta, és végre okot szolgáltatott, hogy megtanítsa neki a jó modort.  Persze nem volt biztos benne, hogy ő akarta kigáncsolni a lányt, de ez nem is számított. Jackson így is úgyis megérdemelte. Ütötte-verte, amíg a többiek észbe nem kaptak, és le nem rántották róla. Egy egész csapat focista püfölte, amíg az ügyeletes tanár szét nem szedte őket. Úgy 30 másodpercig. Így történt, hogy Niall hetekig csinos monoklit viselt, de nem ám olyat, mint az előkelők a harmincas években. Nem. Olyat, mely csúfosan hirdette, alulmaradását. Ezen felül újra az igazgató vendége lett egy kellemetlen beszélgetésre. De legalább Jackson megkapta, ami jár… azt persze nem tudta, hogy a szertárban történek a szertárban is maradtak. Nem sejtette, hogy egyszeri eset volt, és azt sem, hogy valójában nem is történt semmi komoly. De valószínűleg, ha tudta volna, sem bánná. Jackson akkor is megérdemelte. Minnie hurcolta el, az eset után.

–  Köszönöm.

–  Megérdemelte az a szemét.

–  Ugye tudod, hogy az nem Jackson volt? – Niall vállat vont, és önelégülten vigyorgott. –  Ugye az egész Jackie miatt volt?

–  Talán igen, talán nem – Minnie nevetett, és játékosan a vállába boxolt. – Au.

–  Ne jajgass Horan – mondta, és közben arra gondolt, hogy mennyire szeretne Jackie helyében lenni. Akaratlanul is utálat kúszott a szívébe, amint a beképzelt liba jutott az eszébe.

|04.3 fejezet - Kották|

Sziasztok ismét!
Ezzel a mai résszel eldőlt; Ha minden a terv szerint alakul, az utolsó rész július 4.-ére várható!

[*More Than This*]

 

~xx

×××

A pohár megannyi darabra hullott a kezemből a nappali padlójára, a benne lévő narancssárga cukros folyadékkal együtt. Mr. Horan elmosolyodott.

– Sajnálom – mondtam. Szedegetni kezdtem a darabokat.

– Nem kell. Niall minden nap összetört egy poharat, és évente legalább három telefont használt el. Mintha megette volna őket – volt valami bájos abban, ahogy ezt mesélte. Büszke volt rá, mintha lenne abban bármi jó, hogy valaki semmire sem tud vigyázni. Elnevettem magam, aztán azonnal abbahagytam – Majd én összeszedem, te mosd meg a kezed. Biztos elvágta az üveg.

– Dehogy, semmi baja – védekeztem, de megbuktatott egy hatalmas vörös csepp, ami a padlóra hullott egyenesen az üvegszilánkok közé.

– Látom…

– Jól van, na – megjátszott sértődöttséggel elindultam a fürdőszoba irányába. Meglepő könnyedséggel, mintha jártam volna ott valaha. Gyorsan leöblítettem a sebet, és rácsavartam egy papír törlőt. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy miért reagáltam ilyen hevesen. Ő csak annyit mondott, hogy szeretett volna minket együtt látni, „csak egyszer az életben”, aztán összeroppant a kezemben az a pohár.

(Talán, mert szégyenletes hazugság volt. Niall biztosan elmondta volna neki, és ha minden annyira rendben lett volna az életében, ahogy én beállítottam… Miért vetett volna véget neki? Talán ő sem hiszi el, és talán épp ez az, amiért a házába invitál. Ki akarja deríteni. Vagy… már egyébként is tudja.)

Furcsa gondolatom támadt, és ahelyett, hogy a nappaliba mentem volna, tovább sétáltam az emeleti folyosón. Egészen Niall szobájának ajtajáig.  Minden pontosan úgy volt, ahogyan a naplójában leírtak alapján összeraktam. Az ajtón nem lógott „Tartsd távol magad!” vagy „Tiltott zóna” felirat, amiből arra következtettem, hogy jóban volt a családjával, és titkai sem voltak. Ép, bal kezem újai óvatosan a kilincs köré fonódtak.

Nem mertem lenyomni. Már nem a kellemetlen érzés miatt, hogy tilosban járok. Nem azért, mert az apja a nappaliban várta, hogy előkerüljek. Sokkal inkább az emlékek miatt. Niall emlékei miatt. Féltem, hogy milyen hatással lesz rám, ha belépek és megelevenednek a napló lapjai, ha a saját szememmel láthatom az ablak alatt álló asztalkát, és az ágyat az ajtóval szemben, a polcot, amin a könyveit tartotta. Féltem, hogy benyitok, és ő már nem lesz ott. Akkor rá kell majd döbbennem, hogy tényleg nincs.

(NEM-NEM-NEM)

Levettem a kezem a kilincsről, kihúztam magam, és próbáltam a helyükre tenni a gondolataimat. Rosszul érezném magam, ha kihasználnám Mr.Horan kedvességét, és engedély nélkül bemennék Niall szobájába.

– Menj csak be. Nyugodtan – azonnal megpördültem, egyenesen a hang irányába.

– Sajnálom, nem akartam. Én csak…

– Nem hinném, hogy bánná, ha bemennél.

– Ha bemegyek, az egész valósággá válik. Annyira egyszerű azt képzelnem, hogy itt rejtőzik – suttogtam.

– Nem reménykedhetsz örökké – mondta. Valami vigasztaló gesztusnak kellett volna következnie, és ettől a helyzet kínossá vált. Magamra hagyott az ajtóban. Most már nem volt ellenérvem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy azért nem akarok bemenni, mert visszaélnék a vendégszeretetével. Nem volt kibúvó, hogy vár rám a nappaliban. Két lehetőség közül választhattam; Bevallom magamnak, hogy félek, nem megyek be és örökké bánni fogom majd, vagy bemegyek és…

(Talán direkt ezt akarja elérni. Azt akarja, hogy én bűnhődjek a fia halála miatt, azt akarja, hogy elmenjen az eszem… de nem, én annál sokkal okosabb vagyok, nem igaz?)

Sarkon fordultam és otthagytam a csukott ajtót. Hirtelen kattanás zengte be a csöndes folyosót, és egy azt követő rövid nyikorgás. Hátranéztem. Az ajtó nyitva állt.

(Niall? Megőrülök, széthasad a fejem! Nincs visszaút. Miért csinálod ezt? Biztos… bizonyosan csak bosszút akarsz állni! HAGYJ-BÉKÉN-HAGYJ-BÉKÉN)

Szinte akaratom ellenére léptem be a szobába. A falak fehérek voltak, kivéve a szemben lévőt, az ágy mögött. Az szürke, és ez meglepett. Valamiért azt gondoltam, hogy mind a négy fal sötétkék lesz. Nem mintha írt volna bármit a falak színéről, egyszerűen csak úgy képzeltem el. A mindenféle focis emléktárgyakat kikerülve egy parafatáblához sétáltam, ami nem volt felakasztva, csak a falnak támasztották. Családi fotók lógtak rajta. Az egyiken megpuszilta a nagymamáját, a másikon a bátyjával volt. Az egyik képen egy stadionban állt, és az Ír zászlót tartotta. Volt egy kép a szüleiről, mielőtt még elváltak volna és rengeteg másik kép, nyaralásokról, és régi emlékekről. Ahogy a képeken megláttam, rádöbbentem, hogy sokkal többször találkoztunk, mint emlékeztem. A kék szeméről és festett hajáról eszembe jutott néhány alkalom, amikor csakugyan beszélgettünk, de ezeknek sosem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Mindenkivel beszéltem néhány szót, főleg, ha valamiféle általam rendezett eseményről volt szó, mégis… az arca egészen más volt, mint ahogy emlékeztem rá. Sokkal kedvesebb, sokkal jobb.

Az a különös érzésem támadt, hogy nem csak a szomszédfiúként ismerem, de nem emlékeztem rá, honnan máshonnan származhatna ez az ismeretség. Mintha lett volna valami titkos kapocs közöttünk, ami az agyam egy rejtett zugába került.

Az íróasztalon egy kék mappa hevert, benne kottákkal, és a hangjegyek felett a hozzá tartozó szöveggel. Korábban már említette a naplójában, hogy dalokat is írt. Egy agyonradírozott, gyűrött papíron akadt meg először a tekintetem. Talán azzal dolgozott a legtöbbet. A lap tetején kurta kézírás örökítette a dal címét; *„Jobban ennél”* A dátum alapján, amit a jobb felső sarokba firkantott, ez volt az a dal, amit egy korábbi bejegyzésében említ.

„Össze vagyok törve. Hallasz engem?
Vak vagyok, mert te vagy az egyetlen, amit látok.
Egyedül táncolok, és imádkozom,
hogy a szíved érzései megforduljanak.

És ahogy felsétálok az ajtódhoz
szemeimet a földre szegezem,
mert nem tudok a szemedbe nézni és azt mondani;

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.
Amikor lefektet,
 valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél,
jobban tudlak szeretni ennél.

Ha hangosabb lennék, észrevennél?
A karjaim közé bújnál, és megóvnál?
Mert mi ugyanolyanok vagyunk.
Te megmentettél.
Amikor elhagysz, ez megint elmúlik.

Aztán meglátlak az utcán
az ő karjaiban. Elgyengülök.
 A térdre borulok és imádkozom.

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.
Amikor lefektet, én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Sosem mondtam el,
de most arra kérlek, hogy maradj
egy kis időre a karjaimban.
És ahogy ma este becsukod a szemeid,
én azért imádkozom, hogy meglásd a fényt,
ami fentről a csillagokból ered.

(és azt mondom)
Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Amikor lefektet,
én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Amikor lefektet,
én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél,
jobban tudlak szeretni ennél.”

Számlálni lehetetlen lett volna, a könnycseppeket. Patakként hagyták el szemeim, elhomályosítva a hangjegyeket, betűket, de még a csíkokat is a lapon. Majd lassan a lapot. 

(ez az a dal, amit a naplóban említett)

„… rosszul esik látnom, hogy olyasvalakinek adja ezeket az érzéseket, aki nem érdemli meg. Olyasvalakinek, aki nem szereti eléggé, és én tudom, hogy jobban tudnám szeretni ennél. Úgy, ahogy megérdemli. Mert megérdemli. Tudom.

Azt hiszem, a dal is erről szól, amit tegnap este írtam.”

A levegő hőmérséklete jól érezhetően csökkent a szobában.