|04.3 fejezet - Kották|

Sziasztok ismét!
Ezzel a mai résszel eldőlt; Ha minden a terv szerint alakul, az utolsó rész július 4.-ére várható!

[*More Than This*]

 

~xx

×××

A pohár megannyi darabra hullott a kezemből a nappali padlójára, a benne lévő narancssárga cukros folyadékkal együtt. Mr. Horan elmosolyodott.

– Sajnálom – mondtam. Szedegetni kezdtem a darabokat.

– Nem kell. Niall minden nap összetört egy poharat, és évente legalább három telefont használt el. Mintha megette volna őket – volt valami bájos abban, ahogy ezt mesélte. Büszke volt rá, mintha lenne abban bármi jó, hogy valaki semmire sem tud vigyázni. Elnevettem magam, aztán azonnal abbahagytam – Majd én összeszedem, te mosd meg a kezed. Biztos elvágta az üveg.

– Dehogy, semmi baja – védekeztem, de megbuktatott egy hatalmas vörös csepp, ami a padlóra hullott egyenesen az üvegszilánkok közé.

– Látom…

– Jól van, na – megjátszott sértődöttséggel elindultam a fürdőszoba irányába. Meglepő könnyedséggel, mintha jártam volna ott valaha. Gyorsan leöblítettem a sebet, és rácsavartam egy papír törlőt. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy miért reagáltam ilyen hevesen. Ő csak annyit mondott, hogy szeretett volna minket együtt látni, „csak egyszer az életben”, aztán összeroppant a kezemben az a pohár.

(Talán, mert szégyenletes hazugság volt. Niall biztosan elmondta volna neki, és ha minden annyira rendben lett volna az életében, ahogy én beállítottam… Miért vetett volna véget neki? Talán ő sem hiszi el, és talán épp ez az, amiért a házába invitál. Ki akarja deríteni. Vagy… már egyébként is tudja.)

Furcsa gondolatom támadt, és ahelyett, hogy a nappaliba mentem volna, tovább sétáltam az emeleti folyosón. Egészen Niall szobájának ajtajáig.  Minden pontosan úgy volt, ahogyan a naplójában leírtak alapján összeraktam. Az ajtón nem lógott „Tartsd távol magad!” vagy „Tiltott zóna” felirat, amiből arra következtettem, hogy jóban volt a családjával, és titkai sem voltak. Ép, bal kezem újai óvatosan a kilincs köré fonódtak.

Nem mertem lenyomni. Már nem a kellemetlen érzés miatt, hogy tilosban járok. Nem azért, mert az apja a nappaliban várta, hogy előkerüljek. Sokkal inkább az emlékek miatt. Niall emlékei miatt. Féltem, hogy milyen hatással lesz rám, ha belépek és megelevenednek a napló lapjai, ha a saját szememmel láthatom az ablak alatt álló asztalkát, és az ágyat az ajtóval szemben, a polcot, amin a könyveit tartotta. Féltem, hogy benyitok, és ő már nem lesz ott. Akkor rá kell majd döbbennem, hogy tényleg nincs.

(NEM-NEM-NEM)

Levettem a kezem a kilincsről, kihúztam magam, és próbáltam a helyükre tenni a gondolataimat. Rosszul érezném magam, ha kihasználnám Mr.Horan kedvességét, és engedély nélkül bemennék Niall szobájába.

– Menj csak be. Nyugodtan – azonnal megpördültem, egyenesen a hang irányába.

– Sajnálom, nem akartam. Én csak…

– Nem hinném, hogy bánná, ha bemennél.

– Ha bemegyek, az egész valósággá válik. Annyira egyszerű azt képzelnem, hogy itt rejtőzik – suttogtam.

– Nem reménykedhetsz örökké – mondta. Valami vigasztaló gesztusnak kellett volna következnie, és ettől a helyzet kínossá vált. Magamra hagyott az ajtóban. Most már nem volt ellenérvem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy azért nem akarok bemenni, mert visszaélnék a vendégszeretetével. Nem volt kibúvó, hogy vár rám a nappaliban. Két lehetőség közül választhattam; Bevallom magamnak, hogy félek, nem megyek be és örökké bánni fogom majd, vagy bemegyek és…

(Talán direkt ezt akarja elérni. Azt akarja, hogy én bűnhődjek a fia halála miatt, azt akarja, hogy elmenjen az eszem… de nem, én annál sokkal okosabb vagyok, nem igaz?)

Sarkon fordultam és otthagytam a csukott ajtót. Hirtelen kattanás zengte be a csöndes folyosót, és egy azt követő rövid nyikorgás. Hátranéztem. Az ajtó nyitva állt.

(Niall? Megőrülök, széthasad a fejem! Nincs visszaút. Miért csinálod ezt? Biztos… bizonyosan csak bosszút akarsz állni! HAGYJ-BÉKÉN-HAGYJ-BÉKÉN)

Szinte akaratom ellenére léptem be a szobába. A falak fehérek voltak, kivéve a szemben lévőt, az ágy mögött. Az szürke, és ez meglepett. Valamiért azt gondoltam, hogy mind a négy fal sötétkék lesz. Nem mintha írt volna bármit a falak színéről, egyszerűen csak úgy képzeltem el. A mindenféle focis emléktárgyakat kikerülve egy parafatáblához sétáltam, ami nem volt felakasztva, csak a falnak támasztották. Családi fotók lógtak rajta. Az egyiken megpuszilta a nagymamáját, a másikon a bátyjával volt. Az egyik képen egy stadionban állt, és az Ír zászlót tartotta. Volt egy kép a szüleiről, mielőtt még elváltak volna és rengeteg másik kép, nyaralásokról, és régi emlékekről. Ahogy a képeken megláttam, rádöbbentem, hogy sokkal többször találkoztunk, mint emlékeztem. A kék szeméről és festett hajáról eszembe jutott néhány alkalom, amikor csakugyan beszélgettünk, de ezeknek sosem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Mindenkivel beszéltem néhány szót, főleg, ha valamiféle általam rendezett eseményről volt szó, mégis… az arca egészen más volt, mint ahogy emlékeztem rá. Sokkal kedvesebb, sokkal jobb.

Az a különös érzésem támadt, hogy nem csak a szomszédfiúként ismerem, de nem emlékeztem rá, honnan máshonnan származhatna ez az ismeretség. Mintha lett volna valami titkos kapocs közöttünk, ami az agyam egy rejtett zugába került.

Az íróasztalon egy kék mappa hevert, benne kottákkal, és a hangjegyek felett a hozzá tartozó szöveggel. Korábban már említette a naplójában, hogy dalokat is írt. Egy agyonradírozott, gyűrött papíron akadt meg először a tekintetem. Talán azzal dolgozott a legtöbbet. A lap tetején kurta kézírás örökítette a dal címét; *„Jobban ennél”* A dátum alapján, amit a jobb felső sarokba firkantott, ez volt az a dal, amit egy korábbi bejegyzésében említ.

„Össze vagyok törve. Hallasz engem?
Vak vagyok, mert te vagy az egyetlen, amit látok.
Egyedül táncolok, és imádkozom,
hogy a szíved érzései megforduljanak.

És ahogy felsétálok az ajtódhoz
szemeimet a földre szegezem,
mert nem tudok a szemedbe nézni és azt mondani;

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.
Amikor lefektet,
 valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél,
jobban tudlak szeretni ennél.

Ha hangosabb lennék, észrevennél?
A karjaim közé bújnál, és megóvnál?
Mert mi ugyanolyanok vagyunk.
Te megmentettél.
Amikor elhagysz, ez megint elmúlik.

Aztán meglátlak az utcán
az ő karjaiban. Elgyengülök.
 A térdre borulok és imádkozom.

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.
Amikor lefektet, én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Sosem mondtam el,
de most arra kérlek, hogy maradj
egy kis időre a karjaimban.
És ahogy ma este becsukod a szemeid,
én azért imádkozom, hogy meglásd a fényt,
ami fentről a csillagokból ered.

(és azt mondom)
Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Amikor lefektet,
én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél, yeah.

Amikor kitárja a karjait és közel húz magához ma este,
nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél.

Amikor lefektet,
én úgy érzem, valami meghal bennem.
Nem érzem helyesnek,
mert jobban tudlak szeretni ennél,
jobban tudlak szeretni ennél.”

Számlálni lehetetlen lett volna, a könnycseppeket. Patakként hagyták el szemeim, elhomályosítva a hangjegyeket, betűket, de még a csíkokat is a lapon. Majd lassan a lapot. 

(ez az a dal, amit a naplóban említett)

„… rosszul esik látnom, hogy olyasvalakinek adja ezeket az érzéseket, aki nem érdemli meg. Olyasvalakinek, aki nem szereti eléggé, és én tudom, hogy jobban tudnám szeretni ennél. Úgy, ahogy megérdemli. Mert megérdemli. Tudom.

Azt hiszem, a dal is erről szól, amit tegnap este írtam.”

A levegő hőmérséklete jól érezhetően csökkent a szobában.