|04.2 fejezet - Emlékek|

Kellemes szerda délutánt mindenkinek! :)))
Meghoztam az új fejezetet, és ezzel a tervet a befejezésig. Ezen kívül összesen hat rész van még hátra, és ezeket hetente, péntekenként fogom feltenni 16:30-kor. A következő rész vagy pénteken, vagy a rá következő pénteken jön majd, és ez dönti el, hogy július 4.-én vagy 11.-én lesz-e vége a történetnek. 

~xx

×××

Nincs fájdalmasabb dolog az emlékeknél. Lehúzhatják a bőröd, kitéphetik a hajad, vagy a fejedre ejthetnek egy téglát, de semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint az emlékek. 

A múlt sikerei felébresztik benned a vágyat az újra megélésükre, a múlt boldogsága felfedi a jelen ürességét, a múlt kapcsolatai a magányt, amit eltemettél magadban. Az időközben elhalt kapcsolatokat. Hiányt ébreszt.

Visszaolvasni a saját naplód, olyan, mint egy kellemetlen időutazás, mely felfedi önnön léted hasztalanságát a jelenben. Ráébredni, hogy kevesebb lettél, vagy egyhelyben toporogsz és semmit sem mozdultál előre az évek alatt. Talán ráébreszt, hogy ideje lépned, de a fájdalom tétlenségbe taszít, s a feledni vágyás mocsara elemészti lelked… 

Ám olvasni valaki más naplóját, olyasvalaki naplóját, aki már nem él. Párhuzamot vonni a saját múltad és az ő jelenje közé. Rájönni, hogy az ő jelenje a te múltad, s ő maga már nem szövögeti a jelen szövetét… hogy számodra már csak a saját múltjában létezik. Jelen időben érezni a múltat. Rájönni, hogy a világban veled egyidejűleg más lények is léteznek, cselekszenek… élnek. Rádöbbenni, hogy a világ nagyobb, félelmetesebb és érthetetlenebb, mint valaha hitted. Túllátni az univerzumokat elválasztó buborékhálón is. Lerombolni a falakat, elhajítani az ócskaszemellenzőt, ezáltal megtapasztalni a lét ürességét, a létezés értelmetlenségét… Az értelmetlenséget, amely másoknak a világot jelentheti. 

Olvasni egy elveszett lélek gondolatait, s tudni, érezni azt, amit akkor érzett, amikor te a magad nem létező problémájába süppedtél vagy éppen próbáltad azt elfeledni. Rájönni, hogy segíthettél volna másokon, ha nem a saját világodat építgeted, csiszolgatod, és fényesítgeted. Ha nem lettél volna olyan önző. 

Észre kell venned, hogy a burkod már elég fényes anélkül is, hogy folyton azt polírozod, nyisd ki az elméd, légy nyitott és segíts azokon, akik rászorulnak a törődésedre. Azokon, akik jobban megérdemlik a figyelmedet, mint te magad. Mert hidd el, a világon van egy, csak egyetlen egy olyan ember, akinek szüksége van rád, és feltétel nélkül bízik benned, akár akarja akár nem. Van egy ember, aki akarata ellenére, korlátozások nélkül képes átadni neked az összes szeretetet, ami neki jutott, s neked is hasonlóképpen kell lenned iránta. Viszonoznod kell ezt az energia befektetést, mielőtt felemészti magát és te magad maradsz a világban. Egyedül. 

Mert ha őt elveszíted, a földön bizony nem marad már semmid, csak puszta léte árnyékának keserves kísértetei, melyek utat törnek maguknak, s kiölik belőled az élet amúgy is haloványan pislákoló őrlángját. A lángot, ami boldogságra lobbanthatta volna a szíved… egyszer. Vele. 

Mert az ember szeretetre született. Rá kell jönnöd, hogy ez az élet értelme; Szeretni és szeretve lenni. 

×

A napló lapjain Niall még életben volt, és minél többet olvastam, annál kevesebb időm volt arra gondolni, hogy valójában... Szinte éreztem a jelenlétét a szomszéd ház ablaka mögött, és nem hittem el, hogy már nincs. Képtelen voltam beletörődni, hogy anélkül ment el, hogy megismerhettem volna. Hogy beszélhettem volna vele. 

×

Milyen lehet a halál?

Sosem foglalkoztatott azelőtt, de a napló által felvetett elméletek gondolkodásra késztettek. Egyesek szerint a lelkek a pokoltornácra kerülnek, hogy ott várjanak a megváltó eljövetelére, amikor a mennyek kapui megnyittatnak a tiszta lelkek előtt. Mások szerint egy örök körforgásban újabb s újabb testet kapnak, hogy a világ minden titkát megtapasztalva megvilágosodást nyerjenek, s eljuthassanak a Nirvanaba. Mindig mások szerint azonnal a mennybe kerülnek, a rosszak pedig a pokol tüzén égnek az idő végezetéig, vagy még tovább. Többek szerint az öngyilkosságot elkövetők sosem lelnek nyugalomra, mert az bűn. 

Szerény elképzelésem szerint viszont bizonyos lelkek közöttünk maradnak. Valami befejezetlen ügy okán, vagy egyszerűen csak visszautasítják a maguk saját útját. Csellengőként járnak világunkban, és megfigyelnek minket, gúnyt űznek belőlünk, terelgetnek, vagy éppenséggel vigyáznak ránk. 

Niall, vajon te mit teszel? Nevetsz most rajtam, vagy csöndben figyeled, ahogy elszigetelem magam? 

Az ajtón éles dörömbölés zaja zengett, mögüle türelmetlen kiabálás; – Jackie, engedj be! Nem hallod, amit mondok? – Jackson volt az. Nem akartam beengedni, így mozdulatlanul kuporogtam a konyhaasztal alatt, és vártam, hogy elmenjen. Néhány percnyi fölösleges dörömbölés után a zaj elcsöndesedett, majd végérvényesen elhalt. Jackson alakjának sötét körvonala eltűnt az ajtóból. Láttam, az ablakon át, ahogy elmegy. S kisvártatva a konyha ablakán folytatta. Rettegtem, hogy belát majd az asztal alá, és észrevesz. Meg sem mertem mozdulni.

– Tudom, hogy ott vagy! – kezét az ablaküvegnek támasztotta, és próbált belesni a konyhába, de ez valószínűleg nem sikerült, mert nagyon bugyuta arcot vágott, és újra elhúzódott az ablaktól – A francba! – rúgott az ablak alatt a ház falába, majd visszakullogott a ház előtt parkoló tűzvörös Chevyhez, és beült. Az a gyönyörű piros járgánya többet érhetett, mint a házunk. A körülbelül az ötvenes évekből származó darabot a szülei újíttatták fel neki, és a csinos formáján kívül semmi sem árulkodott a koráról. Hosszú percekig csak bámult maga elé, majd elfordította az indítókulcsot, és elhajtott. Hirtelen arra gondoltam, milyen tökéletes lenne az életünk, ha tényleg szeretnénk egymást. Olyanok lehetnénk, mint valami ötvenes évekbeli amerikai álompár. A jövőnkben pedig azt a kertvárosi maszlagot látom, amit az idétlen sorozatok sulykolnak az emberek fejébe a tökéletes családról. Élő bizonyítékai vagyunk az elmélet nem létének. Tökéletesek lennénk, és az egész tökéletes lenne. Lenne. Ha! Akkor, hogyha szeretnénk egymást. De ő nem szeret engem, én pedig őt. Itt dől meg az elmélet. 

Valószínűleg azért keresett, mert nem mentem be az átkozott iskolába, és hagytam Lisettenek egy kedves hangpostát; Te hülye ribanc! Tudok rólad és Jacksonról… Undorodom tőletek! – szó szerint emlékszem, mert egész éjszaka ezt tervezgettem, és nem aludtam egy percet sem. 

Figyeltem egyre távolodó alakját, majd megfogtam a naplót. Egy pillanatig folytatni szerettem volna, de meggondoltam magam. Előkotortam egy doboz gyufát és egy fehér színű krétát a mindenes fiókból, és felmásztam vele a padlásra. Még mindig meglepett, mennyi fölösleges holmit tárolunk abban a fiókban. 

Óvatos léptekkel közelítettem meg a gyertyákból kirakott kört, amit még tegnap hordtam a padlás rozoga fa padlójára, és mindet meggyújtottam. Egyenként felrajzoltam az ABC betűit a körön belül, és még két szót; Igen, nem. 

Úgy éreztem, hogy ki kell próbálnom, nem hinném, hogy hibáztatni lehetne ezért. 

Fogtam Niall levelét, amit a naplóhoz mellékelt, és háromszög alakban összehajtogattam. Ez egy tárgy, ami tőle volt. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy sikerül. Az igen és a nem szó közé helyeztem a háromszögforma papírt. 

(Igen, ennek sikerülnie kell. Sikerülni fog. Én tudom, hogy itt van.) 

Fennhangon megszólaltam; – Ha van itt valaki, kérem, adjon valamiféle jelet! – a szoba levegője lehűlt, de nem feltűnően. Éppen csak kirázott a hideg, és kissé libabőrös is lettem, de semmi sem történt. Megismételtem, és vártam. A pici ablak függönye meglebbent a rajta betörő légáramlattól, amit jelnek tekintettem. – Niall, te vagy az? – tettem fel a kérdést, és nem tudom miből gondoltam, hogy ez teljesen normális dolog. Beszéltem az üres szobának, és arra vártam, hogy a szomszéd fiú szelleme válaszoljon egy rögtönzött ouija táblán, a padlásunkon. 

Semmi sem történt, sem akkor, sem a rá következő kérdésekre. Keserűen elfújtam a gyertyákat, egy hatalmas faládába pakoltam őket, aminek az alján koszos régi papírok feküdtek, megbékélve már az enyészet gondolatával. A kezemmel próbáltam elmaszatolni a betűket, de ezzel csak azt értem el, hogy koszos és krétaporos lettem. Talán mégsem léteznek szellemek.