A facebook aktivitásotok kétségbeejtő, így gondoltam megosztok veletek néhány linket, hátha van közöttetek olyan, akit érdekelne, de nem tudott róla.
Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/295927097207823/
Facebook oldal: https://www.facebook.com/gonebyannie
Facebook: https://www.facebook.com/MissAnnieSawyer
Wattpad: http://www.wattpad.com/AnnieSawyer
Twitter: https://twitter.com/AnnieSawyerBlog
~xx
×××
„– A francba – vágtam bele a kezemben lévő
kést a velem szemben álló fába. – Nem tudnátok végre leszállni rólam? – A
hátsókertben ültünk a tűz mellett, velem szemben Liam ült közvetlenül a fa
mellett, és valószínűleg éppen hálálkodott az Istennek, amiért a kés nem
pattant le, vagy tévesztett célt.
– Most mi van? – vont vállat Dexter –
Állandóan utánad kullog. Tökre odáig van érted – fogott egy széket, letette
mellém, és fordítva rávetette magát. – A vak is látja, öregem.
– Ugyan azt csinálod vele, amit Jackie veled
– tette hozzá Liam.
– Szerintem egész más a helyzet. Niall
bizalmas viszonyban van Minnievel, Jackie viszont szarik rá. Nem nevezném ezt
ugyan annak – nevetett Sean.
– Nem tudnátok a saját nyűgötökkel
foglalkozni? Mintha nem lenne elég bajom.
– Ja haver, akartam is kérdezni. Mit akart
már megint az a zsírosképű kopasz? – utalt az iskola igazgatójára Dex. Mindig
így nevezi, mert az arcáról megállás nélkül folyik a veríték, és miközben
beszél, valószínűleg többször törli le elhasznált rongyzsebkendőjével, mint
ahányszor egy náthás kifújná az orrát.
– Ja, csak Jackson miatt hívott –
legyintettem.
– Mi? – köhögött Sean, majdnem megfulladt a
röhögéstől.
– Volt egy kis… nézeteltérésünk –
köszörültem a torkom, és igyekeztem elfordítani a fejem.
– Haver, mondd már! Ne kelljen harapófogóval
kihúznunk belőled minden egyes szót!
– Arcoskodott az ebédlőben, én meg bemostam
neki – vontam vállat. A történet többi részét persze nem meséltem el.
– Jól tetted – vigyorodott el Dexter. –
ráfért már.
– Én úgy hallottam, hogy Minniet sértegette
– tette hozzá Liam, én pedig bólintottam. Tényleg így volt, de nem mondtam
volna el.
– Nem csoda, hogy oda van érted a csaj –
Liam a korlát szélén ült, még mindig a fa mellett, és a mondat végén egy követ
hajított a távolba. Addigra már háttal ült nekem, a dobás lendületétől elveszítette
az egyensúlyát, és hanyatt esett. Mindenki kinevette, csak én nem.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Rajtad kívül mindenki látja ezt.
Amin valójában járt az eszem, az
egyáltalán nem ez az értelmetlen beszélgetés volt, hanem az, miként kellene Jackie
tudtára hoznom, hogy rajtakaptam Jacksont és Lisettet a szertárban. Végül úgy
döntöttem, hogy ez nem az én dolgom. Pedig megérdemelte volna, hogy tudja. Szerettem
volna, hogy tudja. Egy kevés önzés is társul amellett, hogy jót akarok neki,
mert ha megtudná… Talán minden máshogy alakulna. Vagy nem.” – hazudnék, ha
azt mondanám, hogy meglepődtem, azon, hogy Jackson mással kavar, de valójában
nem sejtettem, hogy éppen Lisette az. Természetesen gondoltam, hogy Jackson más
lányokat is hülyít, ha szeretett volna, akkor is megteszi, de éppen Lisette? Ez
undorító. Minden nap egy asztalnál bájologtunk ebédnél, és vele pletykáltam ki.
A legrosszabb mégis az, hogy ő azt hiszi, teljesen odáig vagyok Jackosnért.
Kígyó.
Néhány percnyi szünetet
tartottam, ameddig feldolgoztam az információt.
Ezen a ponton többszörösen
áthúzott mondatok éktelenkedtek, valószínűleg valamiféle magyarázat ügyetlen
elődei. „Mármint… Úgy értem, Vagyis
arra gondolok, hogy Még magamnak sem
tudom elmagyarázni ezt, mintha nem találnék megfelelő szót erre a saját
szótáramban. Pedig nagyon is tudom, hogy mire gondoltam, csak tök gáz beismerni
magamnak, hogy hiába próbálom felhívni magamra a figyelmét, adok a szarnak egy
pofont.” – Azt hiszem elveszítette az uralmát a szavak felett. Kétségbeesett
kapkodása, és a kapkodásból fakadó nyers fogalmazása mégis érthetőbbre sikerül,
mintha meg tudta volna magyarázni, mint is érez valójában. Nem tudtam, hogy ez
miattam van-e vagy amiatt, amit látott, de határozottan érdekelni kezdett, hogy
min is kapta rajta őket, és hogy mire gondolt, amikor azt írta, fel akarta hívni
magára a figyelmet. Hiszen sosem próbálkozott. Ugye?
Az ajtót becsapta a huzat, a
levegő hűvös volt és a szoba olyan idegennek hatott, mintha nem is otthon lettem
volna. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és erről csakis a naplóval
kapcsolatos rossz érzéseim tehettek. Mi van, ha tényleg…
„Tehát a kémia szertárba tartottam, mert a szakkör után véletlenül
nálam maradt a hidrogén-klorid molekula makettje. Az igazság az, hogy
unalmamban mindig előveszem, és azt piszkálom. Már azt sem értem, hogy minek
járok be a szakkörre. Nem kifejezetten érdekel a kémia. Leginkább a molekula
makettekkel bábozom, és nem is figyelek oda. Szóval a hidrogén-klorid nálam
maradt, és vissza akartam vinni, hogy eltegyem a dobozba, amit az ajtó melletti
szekrény rejt a felső polcának bal oldalán.
Benyitottam az ajtón, természetesen kopogás nélkül, hiszen miért is
kellett volna bekopognom? Rendszerint senki nem megy oda a szünetben. Normál
esetben senkit sem érdekel a szertár, és ha érdekel is, senkinek semmi titkolni
valója. Elméletben semmit nem zavartam volna meg még akkor sem, ha van ott
valaki. Ám gyakorlatban sokkal kellemetlenebb volt a helyzet. Mondhatni kínos,
és volt egy olyan érzésem, hogy nekem kevésbé kínos, mint nekik. Lisette zilált
ruházata világosan elárulta, hogy az ajtó nyikorgó zajára röppentek szét.
– Bocs – mondtam egyszerűen, és mintha semmi
sem történt volna, sarkon fordultam és becsuktam magam mögött az ajtót. A
helyzet kissé komikus volt, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Jackie miatt
nem. Mert ő talán szereti azt a szemétládát, az pedig egyáltalán nem szereti
őt, és akárhogy is… rosszul esik látnom, hogy olyasvalakinek adja ezeket az
érzéseket, aki nem érdemli meg. Olyasvalakinek, aki nem szereti eléggé, és én
tudom, hogy jobban tudnám szeretni ennél. Úgy, ahogy megérdemli. Mert
megérdemli. Tudom.
Azt hiszem, a dal is erről szól, amit tegnap este írtam.
Nem is értem, miért írogatom őket, hiszen tudom, hogy az egész csak a
mappának szól. Soha nem kerülnek majd a nyilvánosság elé. Talán ha tavaly mégis
jelentkeztem volna az x-factorba… De meggondoltam magam. Nem akartam elmenni
innen, meggondoltam magam, mert Jackie megjelent, és én azt gondoltam, hogy ha
itt hagyom, semmi sem lehet köztünk. Miből gondoltam, hogy így lehet? Fogalmam
sincs. Talán egyszerűen csak a közelében szerettem volna lenni, figyelni…
Akármilyen őrültségnek is hangzik, de őt választottam annak ellenére, hogy ő
nem volt opció.
Hogy megbántam-e?
Minden nap látom… de talán, ha ő látna! Ha hallaná a dalokat, amiket
írok…
Ugyanakkor nem szeretném, hogy csak az ismertségért szeressen. Inkább
ne szeressen sehogy! De mégis megbántam egy kicsit. Jackie nem lesz az enyém se
így, se úgy. A választásom pontosan arra az ingatag talajra sodort, ahova a
jelentkezés is tette volna. Talán nem is kerültem volna be, és most ugyanitt
tartanék. Vagy mára mindenki ismerné a nevem? Vajon elfelejtettem volna
Jackiet, ha így történt volna?” –… figyel?
Ahogy a bejegyzés végére értem,
vettem csak észre, hogy egy bugyuta mosoly ül az arcomon, pedig nem volt okom
örülni. Minden jel arra utalt, hogy tönkretettem Niall életét, és valószínűleg
a halála is az én hibám. Közben egy elmélet sem hagyott nyugodni, amit Niall
vetett fel. Bogarat ültetett a fülembe, mégis próbáltam racionálisan
gondolkodni, és elvetni annak a lehetőségét, hogy létezik szellemvilág. Hogy a
lelke még élhet valahol, és tudhatja, milyen hatással van rám a naplója.
Egyébként is halálra rémített, hogy helyet hagytam az elmémben egy elméletnek.
Nem szabad úgy végeznem, ahogy az
anyám!
A mosoly a daloknak szólt, és az
x-factoros álmainak. Talán ha jelentkezett volna, talán akkor elfelejtette
volna ezt a képtelen butaságot velem. Az megmentette volna, és megelőzhette
volna ezt a sok kellemetlenséget, ami miattam történt vele.
Hogy lehet, hogy volt valaki aki
annak ellenére is engem választott, hogy erre lehetőséget sem adtam, és mégsem
tűnt fel? Pedig kivételes volt. Páratlan.
Talán ha néhány hónappal később
érkezem. Talán akkor minden másképpen alakult volna. Jelentkezett volna, és
elmegy innen. Híres lett volna, népszerű és… boldog. Bárcsak. Azt kívánom,
bárcsak ne jöttem volna ide.
Azonnal visszarázódtam a
valóságba, amikor eszembe jutott Lisette, az a kígyó, és Jackson. Nem talált
volna egy olyan lányt a titkos kis viszonyához, akit nem ismer az egész iskola?
Nem tudta volna valahol máshol csinálni? Nem tudta volna ezt a hátam mögött
intézni? Undorodtam tőlük, és a gondolat, hogy továbbra is ugyan úgy kell
tennem, mintha nem tudnék semmiről, úgy, mint azelőtt… Felfordult a gyomrom a
gondolattól, hogy holnap a szemükbe kell néznem, és eltitkolni a megvetésem. Ki
tudja ki látta még őket együtt! Hányan tudhatják, és sajnálkoznak… vagy nevetnek
ki a hátam mögött.
Niall, hát így értetted!
A játék még csak most kezdődik…
Mint mindig,most is egy remekművet sikerült összehoznod.Gratulálok.Imádom az írásodat.Várom a következő részt. ^_^
VálaszTörlésUram atyám! Hát ez nagyon jó! Hamar hozd a következőt, mert szétvet az izgalom. Könyörgööööööööööm!*--------*
VálaszTörlésDrága Annie!
VálaszTörlésAnnyira szeretem olvasni a soraidat, mindig megörülök, hogyha van új rész a blogodban. Most nem tudok semmi pluszt hozzá főzni, csak azt, hogy elképesztően kíváncsi vagyok, hogy mégis, hogy gondolod a történet végét. Mi lesz Jackie-vel és Niall-el? Na me ez a szellemvilág, illetve halál utáni élet is foglalkoztat, hogy Te, hogy gondolod.
Ölel:
Adri xx
Nagyszerű! :) Annyira egyedi az egész, a legszívesebben most egyből olvasnám tovább! Nagyon várom a folytatást.(:
VálaszTörlésxx
Fantasztikus. nem tudok mit mást mondani....az előző résznél, már már sirtam, amit eddig csak a te irásod tud kiváltani! köszönettel tartozom neked Annie!
VálaszTörlésNem tudok betelni a blogod olvasásával!
VálaszTörlésEz a fejezet valami fantasztikus lett! :D
Ügyes vagy!