|04.1 bejegyzés - Lehull a lepel|

Komolyan szégyellem, hogy ilyen ritkán hozom a részeket. Igyekszem, de továbbra sem ígérek olyat, amit nem biztos, hogy be tudok tartani.

A facebook aktivitásotok kétségbeejtő, így gondoltam megosztok veletek néhány linket, hátha van közöttetek olyan, akit érdekelne, de nem tudott róla.

Facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/295927097207823/
Facebook oldal: https://www.facebook.com/gonebyannie

~xx

×××


– A francba – vágtam bele a kezemben lévő kést a velem szemben álló fába. – Nem tudnátok végre leszállni rólam? – A hátsókertben ültünk a tűz mellett, velem szemben Liam ült közvetlenül a fa mellett, és valószínűleg éppen hálálkodott az Istennek, amiért a kés nem pattant le, vagy tévesztett célt.
– Most mi van? – vont vállat Dexter – Állandóan utánad kullog. Tökre odáig van érted – fogott egy széket, letette mellém, és fordítva rávetette magát. – A vak is látja, öregem.
– Ugyan azt csinálod vele, amit Jackie veled – tette hozzá Liam.
– Szerintem egész más a helyzet. Niall bizalmas viszonyban van Minnievel, Jackie viszont szarik rá. Nem nevezném ezt ugyan annak – nevetett Sean.
– Nem tudnátok a saját nyűgötökkel foglalkozni? Mintha nem lenne elég bajom.
– Ja haver, akartam is kérdezni. Mit akart már megint az a zsírosképű kopasz? – utalt az iskola igazgatójára Dex. Mindig így nevezi, mert az arcáról megállás nélkül folyik a veríték, és miközben beszél, valószínűleg többször törli le elhasznált rongyzsebkendőjével, mint ahányszor egy náthás kifújná az orrát.
– Ja, csak Jackson miatt hívott – legyintettem.
– Mi? – köhögött Sean, majdnem megfulladt a röhögéstől.
– Volt egy kis… nézeteltérésünk – köszörültem a torkom, és igyekeztem elfordítani a fejem.
– Haver, mondd már! Ne kelljen harapófogóval kihúznunk belőled minden egyes szót!
– Arcoskodott az ebédlőben, én meg bemostam neki – vontam vállat. A történet többi részét persze nem meséltem el.
– Jól tetted – vigyorodott el Dexter. – ráfért már.
– Én úgy hallottam, hogy Minniet sértegette – tette hozzá Liam, én pedig bólintottam. Tényleg így volt, de nem mondtam volna el.
– Nem csoda, hogy oda van érted a csaj – Liam a korlát szélén ült, még mindig a fa mellett, és a mondat végén egy követ hajított a távolba. Addigra már háttal ült nekem, a dobás lendületétől elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Mindenki kinevette, csak én nem.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Rajtad kívül mindenki látja ezt.

 Amin valójában járt az eszem, az egyáltalán nem ez az értelmetlen beszélgetés volt, hanem az, miként kellene Jackie tudtára hoznom, hogy rajtakaptam Jacksont és Lisettet a szertárban. Végül úgy döntöttem, hogy ez nem az én dolgom. Pedig megérdemelte volna, hogy tudja. Szerettem volna, hogy tudja. Egy kevés önzés is társul amellett, hogy jót akarok neki, mert ha megtudná… Talán minden máshogy alakulna. Vagy nem.” – hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem, azon, hogy Jackson mással kavar, de valójában nem sejtettem, hogy éppen Lisette az. Természetesen gondoltam, hogy Jackson más lányokat is hülyít, ha szeretett volna, akkor is megteszi, de éppen Lisette? Ez undorító. Minden nap egy asztalnál bájologtunk ebédnél, és vele pletykáltam ki. A legrosszabb mégis az, hogy ő azt hiszi, teljesen odáig vagyok Jackosnért. Kígyó.

Néhány percnyi szünetet tartottam, ameddig feldolgoztam az információt. 

Ezen a ponton többszörösen áthúzott mondatok éktelenkedtek, valószínűleg valamiféle magyarázat ügyetlen elődei. „Mármint… Úgy értem, Vagyis arra gondolok, hogy  Még magamnak sem tudom elmagyarázni ezt, mintha nem találnék megfelelő szót erre a saját szótáramban. Pedig nagyon is tudom, hogy mire gondoltam, csak tök gáz beismerni magamnak, hogy hiába próbálom felhívni magamra a figyelmét, adok a szarnak egy pofont.” – Azt hiszem elveszítette az uralmát a szavak felett. Kétségbeesett kapkodása, és a kapkodásból fakadó nyers fogalmazása mégis érthetőbbre sikerül, mintha meg tudta volna magyarázni, mint is érez valójában. Nem tudtam, hogy ez miattam van-e vagy amiatt, amit látott, de határozottan érdekelni kezdett, hogy min is kapta rajta őket, és hogy mire gondolt, amikor azt írta, fel akarta hívni magára a figyelmet. Hiszen sosem próbálkozott. Ugye? 

Az ajtót becsapta a huzat, a levegő hűvös volt és a szoba olyan idegennek hatott, mintha nem is otthon lettem volna. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és erről csakis a naplóval kapcsolatos rossz érzéseim tehettek. Mi van, ha tényleg… 

„Tehát a kémia szertárba tartottam, mert a szakkör után véletlenül nálam maradt a hidrogén-klorid molekula makettje. Az igazság az, hogy unalmamban mindig előveszem, és azt piszkálom. Már azt sem értem, hogy minek járok be a szakkörre. Nem kifejezetten érdekel a kémia. Leginkább a molekula makettekkel bábozom, és nem is figyelek oda. Szóval a hidrogén-klorid nálam maradt, és vissza akartam vinni, hogy eltegyem a dobozba, amit az ajtó melletti szekrény rejt a felső polcának bal oldalán. 

Benyitottam az ajtón, természetesen kopogás nélkül, hiszen miért is kellett volna bekopognom? Rendszerint senki nem megy oda a szünetben. Normál esetben senkit sem érdekel a szertár, és ha érdekel is, senkinek semmi titkolni valója. Elméletben semmit nem zavartam volna meg még akkor sem, ha van ott valaki. Ám gyakorlatban sokkal kellemetlenebb volt a helyzet. Mondhatni kínos, és volt egy olyan érzésem, hogy nekem kevésbé kínos, mint nekik. Lisette zilált ruházata világosan elárulta, hogy az ajtó nyikorgó zajára röppentek szét. 

– Bocs – mondtam egyszerűen, és mintha semmi sem történt volna, sarkon fordultam és becsuktam magam mögött az ajtót. A helyzet kissé komikus volt, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Jackie miatt nem. Mert ő talán szereti azt a szemétládát, az pedig egyáltalán nem szereti őt, és akárhogy is… rosszul esik látnom, hogy olyasvalakinek adja ezeket az érzéseket, aki nem érdemli meg. Olyasvalakinek, aki nem szereti eléggé, és én tudom, hogy jobban tudnám szeretni ennél. Úgy, ahogy megérdemli. Mert megérdemli. Tudom. 

Azt hiszem, a dal is erről szól, amit tegnap este írtam. 

Nem is értem, miért írogatom őket, hiszen tudom, hogy az egész csak a mappának szól. Soha nem kerülnek majd a nyilvánosság elé. Talán ha tavaly mégis jelentkeztem volna az x-factorba… De meggondoltam magam. Nem akartam elmenni innen, meggondoltam magam, mert Jackie megjelent, és én azt gondoltam, hogy ha itt hagyom, semmi sem lehet köztünk. Miből gondoltam, hogy így lehet? Fogalmam sincs. Talán egyszerűen csak a közelében szerettem volna lenni, figyelni… Akármilyen őrültségnek is hangzik, de őt választottam annak ellenére, hogy ő nem volt opció. 

Hogy megbántam-e?
Minden nap látom… de talán, ha ő látna! Ha hallaná a dalokat, amiket írok…

Ugyanakkor nem szeretném, hogy csak az ismertségért szeressen. Inkább ne szeressen sehogy! De mégis megbántam egy kicsit. Jackie nem lesz az enyém se így, se úgy. A választásom pontosan arra az ingatag talajra sodort, ahova a jelentkezés is tette volna. Talán nem is kerültem volna be, és most ugyanitt tartanék. Vagy mára mindenki ismerné a nevem? Vajon elfelejtettem volna Jackiet, ha így történt volna?” –… figyel? 

Ahogy a bejegyzés végére értem, vettem csak észre, hogy egy bugyuta mosoly ül az arcomon, pedig nem volt okom örülni. Minden jel arra utalt, hogy tönkretettem Niall életét, és valószínűleg a halála is az én hibám. Közben egy elmélet sem hagyott nyugodni, amit Niall vetett fel. Bogarat ültetett a fülembe, mégis próbáltam racionálisan gondolkodni, és elvetni annak a lehetőségét, hogy létezik szellemvilág. Hogy a lelke még élhet valahol, és tudhatja, milyen hatással van rám a naplója. Egyébként is halálra rémített, hogy helyet hagytam az elmémben egy elméletnek. 

Nem szabad úgy végeznem, ahogy az anyám! 

A mosoly a daloknak szólt, és az x-factoros álmainak. Talán ha jelentkezett volna, talán akkor elfelejtette volna ezt a képtelen butaságot velem. Az megmentette volna, és megelőzhette volna ezt a sok kellemetlenséget, ami miattam történt vele. 

Hogy lehet, hogy volt valaki aki annak ellenére is engem választott, hogy erre lehetőséget sem adtam, és mégsem tűnt fel? Pedig kivételes volt. Páratlan. 

Talán ha néhány hónappal később érkezem. Talán akkor minden másképpen alakult volna. Jelentkezett volna, és elmegy innen. Híres lett volna, népszerű és… boldog. Bárcsak. Azt kívánom, bárcsak ne jöttem volna ide. 

Azonnal visszarázódtam a valóságba, amikor eszembe jutott Lisette, az a kígyó, és Jackson. Nem talált volna egy olyan lányt a titkos kis viszonyához, akit nem ismer az egész iskola? Nem tudta volna valahol máshol csinálni? Nem tudta volna ezt a hátam mögött intézni? Undorodtam tőlük, és a gondolat, hogy továbbra is ugyan úgy kell tennem, mintha nem tudnék semmiről, úgy, mint azelőtt… Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy holnap a szemükbe kell néznem, és eltitkolni a megvetésem. Ki tudja ki látta még őket együtt! Hányan tudhatják, és sajnálkoznak… vagy nevetnek ki a hátam mögött. 

Niall, hát így értetted! 

A játék még csak most kezdődik… 




6 megjegyzés:

  1. Mint mindig,most is egy remekművet sikerült összehoznod.Gratulálok.Imádom az írásodat.Várom a következő részt. ^_^

    VálaszTörlés
  2. Uram atyám! Hát ez nagyon jó! Hamar hozd a következőt, mert szétvet az izgalom. Könyörgööööööööööm!*--------*

    VálaszTörlés
  3. Drága Annie!
    Annyira szeretem olvasni a soraidat, mindig megörülök, hogyha van új rész a blogodban. Most nem tudok semmi pluszt hozzá főzni, csak azt, hogy elképesztően kíváncsi vagyok, hogy mégis, hogy gondolod a történet végét. Mi lesz Jackie-vel és Niall-el? Na me ez a szellemvilág, illetve halál utáni élet is foglalkoztat, hogy Te, hogy gondolod.
    Ölel:
    Adri xx

    VálaszTörlés
  4. Nagyszerű! :) Annyira egyedi az egész, a legszívesebben most egyből olvasnám tovább! Nagyon várom a folytatást.(:
    xx

    VálaszTörlés
  5. Fantasztikus. nem tudok mit mást mondani....az előző résznél, már már sirtam, amit eddig csak a te irásod tud kiváltani! köszönettel tartozom neked Annie!

    VálaszTörlés
  6. Nem tudok betelni a blogod olvasásával!
    Ez a fejezet valami fantasztikus lett! :D
    Ügyes vagy!

    VálaszTörlés