|03. bejegyzés - Csak neked!|

Előszöris, köszönöm az előző részre érkezett kommenteket és a pipákat! 

A napokban eltűnődtem azon, hogy titeket érdekelne-e mégegy 1D blog, ami valószínűleg az utolsó tőlem. Csak azért teszem fel a kérdést, mert már tavaly tavasszal kitaláltam, és ha érdekel, akkor megcsinálom. Nem egy hosszú történet, egy lányról szólna, aki beteges megszállottságában elrabolja Niallt, és fogva tartja. Szóval erről, és a vele járókról, a külvilág reakciójáról, a fiúkról. Arról, hogy érzi magát Niall, és mit érez a lány.

Kitettem egy szavazást ezzel kapcsolatban, kérlek szavazzatok!
~xx

×××

– Érdekes, hogy ezt kérdezed – dőlt hátra a székben Minnie, és kissé összevonta szemöldökét.

– Már miért lenne ez érdekes?

– Egy barátom is pont ezt akarta tudni néhány hete.

– Egy barátod? Mit mondtál neki?

– Nem hinném, hogy ez jó ómen. Nem kellene elmondanom – fészkelődni kezdett.

– Miért? Mi történt?

– Meghalt – feszült csend ékelődött közénk. Most már biztos voltam benne, hogy ez a barát Niall. Ő a kulcs, ő fog segíteni. Tudtam, hogy rá kell vennem, mondja el, amit Niallnek.

– Ugyan, én még nem készülök meghalni – mosolyogtam – viszont rettentően fontos lenne megtudnom, hogy működik ez a láthatatlan írás dolog – Hirtelen könnyek öntötték el a szemeit, de tekintetét nem emelte le rólam, mintha már nem szégyellné őket előttem.

– Sajnálom.

– Ez nem a te hibád. Csak tudod… Emlékeztetsz rá. Néha, az jut eszembe, amikor ő ült itt, amikor ő csinálta ezt, és annyira hiányzik – úgy tűnt, Minnie megtört. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a bizalmába fogad. Minden bizonnyal ez az állítólagos hasonlóság az oka. Vagy nem? Igazat mondott egyáltalán?

– Nagyon közel álltatok egymáshoz?

– Ő volt a legjobb barátom – rövid szünetet tartott, amíg letörölte a könnyeit, kihúzta magát, majd valami olyasmit motyogott, hogy „Nézzenek oda, milyen szentimentális lett itt a hangulat” – Szalmiákszesz. Pár csepp fenolftalein. Egy vörös színű lúgos folyadék lesz belőle, ez a tinta. Tudod az elekt…

– Igen, köszönöm. Úgy értem, ezt a részét nem kell elmagyaráznod – szakítottam félbe. Nem akartam végighallgatni a kémiai magyarázatot. Nem ez érdekelt, nem értettem volna, és siettem is.

– Oké, szóval vörös színű lesz az írás, s amint az ammónia elpárolog… nyoma sincs – magyarázta, mintha semmi sem történt volna.

– Hogy teszem újra láthatóvá?

– Természetesen, csak tartsd egy ammóniás üveg fölé.

– Köszönöm – mondtam – Nekem most sietnem kell. Jövő héten ugyanitt? – bólintott, én pedig elindultam.

– Várj! – megtorpantam, és lassan visszafordultam felé – Mire kell ez neked?

– Csak meg akarom viccelni egy buta angol barátomat. Nálunk tölti a hétvégét, és gondoltam… – halványan elmosolyodott, és intett, hogy menjek. Azt hiszem, nem hitte el. 

× 

Berohantam az ajtón, táskámat figyelmetlenül a falhoz vágtam. Nem értettem, hogyan kerültem bizalmas viszonyba Minnievel, hiszen csak másodszor találkoztunk az ebédlőben. Semmi oka rá, hogy puszipajtásának fogadjon. Hiába gondolkodtam, nem láttam az összefüggést. 

Végre eljött az igazság pillanata. Az az ammóniás üveg fölé tartottam a papírt, ahogy Minnie mondta. Halvány, vöröses színű szöveg jelent meg hamarosan, amint az ammónia érintkezett a papírra korábban felvitt fenolftaleinnel, s az indikátor elszíneződött felfedve Niall kacska, de csinos betűkészletét a lapon. 

„Csak neked!” – ez volt az első mondat. Kicsivel nagyobb méretben, mint a többi. 

„Drága Jackie, 

Ezek az oldalak nem szerves részei a naplónak, később kerültek ide. Remélem nem okozott problémát rájönnöd, hogy tedd láthatóvá az írást. Mindenesetre, köszönöm, hogy megtetted. Biztosan nagyon jól esne, ha élnék.” – kellemetlen érzés fogott el erre a mondatra, mintha Niall direkt szórakozott volna ilyen kegyetlenül a szavakkal. A szoba levegője lehűlt körülöttem, és úgy éreztem, hogy valaki figyel.

Körülnéztem.

A helység szinte teljesen elsötétült, ahogy a felhők mögé rejtőzött nap, végleg alábukott a horizonton, hogy reggel aztán a másik oldalon tűnhessen elő. A szoba kietlen szürkeségét is ez a félhomály okozta, ami percről percre egyre kevesebbet láttatott az ügyetlen írásból. Senki sem volt a szobában rajtam kívül. 

„Biztos kíváncsi vagy rá, hogy miért volt szükség a titkos írásra. Azt hiszem erre a kérdésre azonnal válaszolnom kell. 

Kémia. 

Remélem felkerested Minniet, hogy segítsen megoldani az írás rejtélyét.” – Felvontam szemöldököm. Csakugyan Minnie segített. 

„Megkértem rá, ha esetleg te is felkeresnéd ezzel a titkosírás dologgal, ne mondjon mást, neked is csak ezt. Annyit elárultam neki, hogy egy levelet hagytam neked, de a naplót nem mertem említeni, és te se tedd meg. Még nincs itt az ideje. 

Az üres lapok elsődleges oka, hogy szerettem volna, ha összebarátkozol Minnievel. Azt hiszem magányos, amióta nem vagyok ott. Szüksége van igazi barátokra és úgy gondolom, a többiekben nem tud százszázalékosan megbízni. A másik, hogy szerves része a történetemnek. 

Reméltem, hogy eljutsz idáig, és megoldod ezt a kis rejtélyt. Tudod, miközben ezt írom/írtam az az érdekes gondolatom támadt, hogy te most egy időutazáson mész keresztül. Jackie, minden szóval egyre közelebb kerülsz a naphoz, amikor meghaltam, hogy visszatérj a jelenbe és örökre búcsút vegyünk egymástól. 

Sokat gondolkodtam rajta a napokban, hogy vajon létezik-e szellemvilág, halál utáni élet. Hogy vajon a sok vallás közül tényleg igaz valamelyik? Tényleg minden úgy történik, ahogy az emberek elképzelik? Szerintem nem. Csak akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok tovább élni. Tudom, hogy így nem szabad dönteni, és száz százalék, hogy a pokolra kerülök ezért, de mi van, ha szellemvilág tényleg létezik? Mi van akkor, ha továbbra is figyelemmel követhetem az életed?” – Az ablakot hirtelen kivágta a huzat, a függöny vadul táncolt az erős szélben. Észre sem vettem, hogy időközben esni kezdett. Az időjárás viharosra fordult, s a levegő is lehűlt. Ez egy kicsit kizökkentett a kacska sorokból, unottan tettem le a könyvet, hogy az ablakot bezárjam. A szoba mélyszürke hangulata tökéletesen illett a bejegyzés gondolatmenetének hangulatához, ezért nem akartam még felkapcsolni a villanyt. 

„A hátad mögött vagyok” – azonnal felkaptam a fejem, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen. A szobában még mindig nem volt rajtam kívül senki. 

„Csak vicceltem… Kár, hogy halott leszek, mikor ezt olvasod. Biztos vicces arcot vágsz. Remélem, tényleg van szellemvilág, mert látni akarom a reakciód” – Felemeltem a fejem. Egyenesen magam elé bámultam. 

– Niall, ez rohadtul nem volt vicces. A te érdekedben remélem, hogy nem lesz benne több ilyen – suttogtam magam elé monoton hangon, majd megráztam a fejem, és felnevettem. Egy halott fiút fenyegetek. Agyrém. 

Próbáltam elképzelni, hogy mire gondolhatott, amikor a sorokat írta. Vajon meg akart ijeszteni, vagy szeretett volna vidámnak tűnni? Minek akart volna vidámnak tűnni? Hiszen megölte magát! Ez nem valami vidám dolog. Miért akart megijeszteni? Talán neheztelt? Vajon a naplót is ezért küldte el végül? Vajon ezért akarta, hogy összebarátkozzam Minnievel? Minnie tényleg a bizalmába fogadott, vagy ő is csak a játék része? 

Miért gondolnám, hogy Niall rosszat akart nekem? Hiszen ő nem volt gonosz… Vagy talán mégis? Nem is ismertem, nem tudhatok róla semmit. 

„Figyelmeztetlek, mostantól kicsit beindul a játék.”