|02.4 fejezet - Apa|

Sziasztok,
Először is; Köszönöm a mondatokat, amik olyanná formálták a mai részt, amilyen lett! Nagyon örülök, hogy voltatok olyan kedvesek, és küldtetek egyet-egyet a mondataitokból a blog számára, hogy együtt tegyük jobbá. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és pipákat! Mindenkinek köszönöm, aki most is olvas, azoknak akik velem maradtak és azoknak is akik csak most csatlakoznak! Nagyon sokat jelent, hogy ennyien érdeklődtök.

Szeretnék most mégis egy kis szívességet kérni. Csak néhány kattintásról lenne szó, és sokat jelentene, ha ti is szavaznátok. Igaz, hogy nem 1D, de fiúbanda.

A Zepher -nek szüksége lenne még néhány szavazatra, és ha megtennétek, csak annyi lenne a dolgotok, hogy a linkre kattintotok, egy újabb kattintással csatlakoztok rá a facebookkal (connect to vote), és aztán szavaztok (vote). Mellette pedig Like gombbal és Tweeteléssel is lehet őket támogatni (azt hiszem az is szavazatnak számít, de nem biztos).

Link:

  http://download.redbullstudios.com/band-2014/zepher/

Egyébként még három napig tart a szavazás, és minden nap újra lehet szavazni, ha megtetszenek (minden facebookkal külön lehet szavazni). Remélem lesz közöttetek, aki ezzel is kicsit segít a fiúknak. (Kérlek, kérlek segítsetek!!)

~xx

×××

Apám a hátam mögött állt, nézte, ahogy fésülködöm. Megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne, de nem válaszolt, csak elmosolyodott, és kisétált a szobából. Utána mentem, de mire kiértem az ajtón, már sehol sem láttam, mintha köddé foszlott volna. Többször belekiáltottam a sűrűn beállt csöndbe, ezzel felbolydítva azt a homályosan fénylő barna délutánt. A fények játéka úgy tetszett, akár az aranyzsebóráról visszaverődő halovány naplemente haldokló sugarai. A napfényben táncoló porszemek vad táncra keltek érkezésemre, s kicsit mintha szédültem volna. Kiszaladtam a ház elé, és ott kiabáltam tovább, de csak a szomszédok csodálkozó tekintetével találkoztam. Egy emberként fordultak felém, mintha speciális utasítást kaptak volna egy vezérlőből, s úgy meredtek rám, mint egy földönkívülire. 

Valami más volt. Valami nem stimmelt, és tudtam, hogy a szomszédok tudják, hogy mi az, de én nem. Miért nem emlékszem rá? 

Térdre rogytam a fűben, úgy zokogtam, de nem értettem, hogy miért… 

Minden zavaros volt, és kavargott. A zajok visszhangoztak, és úgy tűnt, mintha én egy üvegbúra alól figyelném csak az életet. 

… 

Felébredtem. Az arcom nedves volt a könnyektől, és csípte a hűvös szellő. Az ablak nyitva volt. Csak egy álom… Csak egy álom. 

Nem értettem, hogy miért álmodtam ezt, hiszen már évek óta nem hallottam felőle, és nem is szerettem volna.

A hold fénye elérte a paplan szélét, ami azt jelentette, hogy éjfélnél nem sokkal járhatott későbbre az idő, de nem tudtam visszaaludni. Csak néztem a plafont, és figyeltem, az ablakom alatt álló fa kopaszodó ágainak szélben ringó, elnyúlt árnyék foszlányait. Hallgattam a függöny lágy neszét, ahogy fel-felkapta az ablak résén beszökő hajnali szellő. 

Nem volt kedvem tovább ott feküdni, képtelen voltam visszaaludni, s még mindig az álom hatása alatt, ledobtam magamról a takarót, ami ennek következtében a földre rogyott árván, de nem volt kedvem felvenni onnan. Óvatosan, halkan surrantam a földszintre, felvettem a kabátom, és egy csizmát, ami útba esett és halkan kisétáltam az ajtón, hogy ezzel senki mást ne zavarjak meg. 

Nem figyeltem, hogy merre megyek, csak elindultam egyenesen. Végig kellett gondolnom a dolgot. Hogy hogyan jutott eszembe az apám, miért álmodtam vele, míg végül az üres lapokra terelődtek a gondolataim. Látszólag teljesen üresek voltak, de Niall egy cetlivel figyelmeztetett. Szólt, hogy ne ugorjam át őket. Mi lehetett olyan titkos, hogy elrejtette? Hiszen csak én kaptam meg a naplót. Semmi értelme nem volt az üres lapoknak. 

Minél inkább belemerültem a gondolataimba, annál kevésbé volt értelme az elrejtett írásnak. Kizártam, hogy bizalmatlanságból csinálta volna, hiszen csak nekem küldte, így ha megfejtem a rejtélyt, ugyanúgy meg tudnám mutatni másnak. Más ötletem pedig nem volt. 

– Jackie? – megtorpantam a nevem hallatán. A hang a közelből érkezett, de nem ismertem fel. Túlságosan megijedtem, éjfél után a sötét utcán, amikor egy halott fiú naplóján gondolkodom.  Gyorsan körülnéztem, fel voltam készülve rá, hogy elfutok, ha úgy alakul.

Mr. Horan volt. Nem tudom mióta sétálgathattam, és azt sem, hogy merre. Meglepetten vettem tudomásul, hogy újra a házunk előtt haladok el, és ő hasonlóképpen tesz.

 – Ilyen későn? – próbáltam kedvesen mosolyogni, de nem tudtam, hogy helyesen cselekszem-e. Alig néhány hete halt meg a fia, mégsem kellene a képébe vigyorognom. Nem tűnt megbántottnak. Elmosolyodott, és felém biccentett a fejével. Megértettem, hogy mire céloz, de nem tudtam válaszolni, mert féltem, hogy az ajkaim megremegnek. Könnyek öntötték el a szemem, és inkább elfordultam, de akkor már késő volt.

– Mi történt? – csak megráztam a fejem. Újra sétálni kezdtünk, letöröltem a könnyeim, és mesélni szerettem volna neki. Szerettem volna tudatni vele, hogy a mindez a fia miatt van, szerettem volna közölni vele az érzéseimet, de nem tudtam. Magam sem tudtam, hogy mit érzek pontosan. Szerettem volna azt mondani neki, hogy szeretem a fiát, és hogy ha attól újra élhet, akkor a saját kezemmel kaparom ki a föld alól, de nem lehetett. Nem mondhattam ilyeneket éppen neki, hogy ezzel újabb fájdalmat okozzak. Hirtelen rájöttem arra, hogy mire hasonlít az, amit érzek. S habár nem tudtam pontosan, hogy milyennek kellene lennie, én úgy éreztem, hogy beleszerettem. A gond csak az, hogy már azelőtt elveszítettem őt, mielőtt rádöbbentem volna, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, s hogy szükségem van rá. Igen, szükségem volt rá. Szükségem volt a törődésére, hogy ott legyen, és elmondhassam neki, mennyire nagy hatással van rám a naplója. Minden szó, még az is, amikor csak arról ír, miként nyitotta ki a szekrényajtót egy tiszta pohár reményében. Kérdéseket szerettem volna feltenni, és azt akartam, hogy ő válaszoljon rá. Ő maga, nem pedig az a könyvecske, ami utána maradt. Szerettem volna bebizonyítani, hogy a rám fecsérelt percei nem voltak hiábavalók. S talán önzőség… de szükségem volt a törődésére. 

Elkéstem. 

Talán meglátta, hogy mondani akartam valamit, mert egy megértő sóhaj után megkérdezte. 

– Van ennek valami köze a dobozhoz? – a doboz szó hallatán hirtelen megtorpantam, ijedten meredtem rá. Csak bólogattam, de nem tudtam többet mondani. Szerettem volna, hogy találgasson, és rábólinthassak minderre, amit csak mond, de nem szólalt meg többet. Bólintott ő is, és mielőtt feleszméltem volna, ismét egymás mellett sétáltunk. Egyre jobban fáztam, de nem törődtem vele, mert ez volt az egyik legszorosabb kapcsolatom Niallel. Beszéltem az édesapjával.

–  Honnan… ?

– Csak tudom – mondta, mielőtt befejeztem volna a kérdést.

– Tőle?

– Nem gondoltam volna, hogy végül mégis elmondja. Egy ideig azt hittem, hogy túl is van rajta, már nem beszélt annyit rólad – gondolkodott el.

– Úgy é… – félbe hagytam a mondatot, volt egy olyan érzésem, hogy arra gondol, Niall végül elmondta nekem, és… Talán azt gondolja, hogy titokban összejöttünk? gondoltam. Megráztam a fejem – Csak… Mi csak. Még éppen, hogy… Csak ismerkedtünk – hirtelen úgy éreztem, hogy muszáj hazudnom. Még bűntudatot sem éreztem, hiszen szinte igaz volt, csak nem úgy, ahogy ő gondolja. Ki gondolná, hogy egy halott fiúval „ismerkedem”?! Belegondolni is rémes. Nem szólt semmit, csak sétált mellettem, és talán a könnyeivel küzdött, vagy egyszerűen csak nem volt, mit mondania.

– Vajon mikor kellett volna elmondanom neki, hogy érzek iránta valamit; valami számomra különlegeset, ami lehet, hogy szerelem? – bukott ki belőlem, és nem hittem el, hogy tényleg kimondtam. Őt is meglephette, mert azonnal rám nézett, néhány hosszú pillanatig rajtam felejtette a tekintetét, és mikor észrevette magát, gyorsan elkapta a fejét, de nem szólt semmit. Nekem pedig újra könnyek szöktek a szemembe, és nem értettem, hogy mi okozza újra és újra. Nem volt igazán hazugság. Ha korábban megismertem volna, talán tényleg… és valakinek el kellett mondanom. Niall már kiesett a játékból. Nem volt senki, akinek ilyesmit el tudtam volna mondani. Talán akkor sem mondtam volna el, ha lett volna. Milyen dolog beleszeretni egy halott fiúba? Mégiscsak beteges. 

Tényleg igaz lehet, amit mondtam, vagy egyszerű sajnálatról van szó? Hiszen elveszítette az életét, ki ne sajnálná ezért. Olyan fiatal volt, és eleven. 

– Komolyan gondolod?

– Nem tudom… Azt hiszem – mondtam, és a kabátom ujjával ismét letöröltem a könnyeimet. Egy erőltetett mosolyt szabadítottam az arcomra, de mögötte megállíthatatlanul folytak az átkozott könnyek, mintha ez visszahozná – Talán, ha ott lettem volna neki…

– Nem kellene magadat okolnod – merész ötlet volt ennyire belebonyolódni. Önhittségnek éreztem az önvádat, habár volt egy olyan érzésem, hogy benne van a kezem a dologban – Talán sosem fogjuk megtudni, hogy miért tette – akkor hirtelen eszembe jutott, hogy én talán tudni fogom, de akkor sem mondhatom majd el neki – Niall jó gyerek volt. Semmi oka nem lehetett… nem volt a helyi Casanova, és a focicsapat legnépszerűbb játékosa sem, de panaszra nem lehetett oka. Normális élete volt, barátai, családja. Végre sikerült döntenie, és ide költözött. Soha semmi jelét nem mutatta… ráadásul volt az a lány. Hogy is hívták? Teljesen oda volt érte, de őt csak te érdekelted. Te egyedül. Annak ellenére is, ami történt. 

Nem tudom, hogy mi és hogyan történt, de egészen biztos vagyok abban, mit is akart mondatával, és milyen nagy jelentőségű gondra hívta fel figyelmemet az ominózus pillanatban. Niall egyetlen bánata én voltam. Én. Az, hogy esélyt sem kapott arra, hogy bebizonyítsa, mennyire szerethetném. Hogy esélyt sem kapott arra, hogy esélyt kaphasson. Mert önző voltam, és az orromnál tovább aligha láttam. Pedig nekem sokkal nagyobb szükségem lett volna őrá, mint neki rám. Valószínűleg rengeteg bánatot okoztam csupán azzal, hogy élek. Mr. Horan talán azt gondolta, hogy én tehetek az öngyilkosságáról? 

Niall naplója gondolkodóba ejtett azzal kapcsolatban, hogy vajon képes-e változni az ember, képes-e a saját belsőjét, saját jellemét kedve szerint formálni, vagy talán akarata ellenére következnek be átalakulások!? Hiszen… két éve még! Ekkorát fordult volna velem a világ, vagy még mindig odabent van az a lány, aki idejött egy bőröndnyi kopott holmival, hogy végérvényesen kezébe vegye a sorsát? Rájöttem, hogy meg akarok változni, ha másért nem is, de ennyivel tartoztam neki. Ha nem is teljesen, de valamelyest meg kellett ölnöm a népszerű, közkedvelt Jackie Dixont. Mert ő életképtelenné vált azáltal, hogy megismerte ezt az egyszerű fiút a szomszédból. 

Két év óta először, hiányzott a régi Jackie. 

Ő nem engedte volna el Niallt.