|02.3 fejezet - Üres lapok|

Sziasztok! 

Sok-sok várakozás után végre meghoztam a következő részt. Igen, volt egy olyan pont az életemben, mikor azt gondoltam, hogy a fiúkkal kapcsolatos fanfictionok ideje lejárt és ilyenformán ez sem érdekel senkit, de hamar megváltoztattátok a véleményemet a szavazás eredményével.

Ez természetesen azt jelenti, hogy a blog folytatódik!

Szeretném mindenkinek nagyon-nagyon megköszönni, aki szavazott, kommentelt pipált, feliratkozott!! Mindenkinek aki támogatott!

Korábban mondatokat kértem tőletek, amiket beletehetek egy következő részbe, hogy ti is bekerüljetek a történetbe ezáltal, és ha akarjátok, kicsit arra tereljétek a történetet, amerre titeket jobban érdekelne (egyébként nem tereltétek el, így gondolom arra vagytok kíváncsiak, hogy szerintem mi következik... érdekes:D) Ezt csak azért írom le ide, mert a "nem fejezet" tartalmú bejegyzéseket mindig visszaállítom piszkozatnak, és később nem lenne nyoma, ha nem írnám le újra. A Mondataitok egyébként a következő részben fognak szerepelni kiemelve, hogy mindenki tudja, melyik mondatok ezek. 

A blognak mostantól facebook oldala is van! -> https://www.facebook.com/gonebyannie

~xx 

×××

– Mit akarsz? – fordultam vissza, hogy szembe kerüljek az utánam loholó Jacksonnal.

– Hol voltál? – a hangja inkább számon kérő, semmint aggódó. Valószínűleg csak azért érdekelte, mert zavarta, hogy volt valami, amit nem mondtam el, mert úgy érezte, ettől mások azt fogják hinni, hogy már nem vagyok őrölten szerelmes. Ó, Jackson… drága szívem, ha tudnád, hogy sosem szerettelek!

– Nem éreztem jól magam – próbáltam ott hagyni, de mindig képtelen volt elfogadni az elutasítást.

– Szólhattál volna – ragadta meg a csuklóm, és visszarántott.

– Miért, talán szeretted volna megfogni a hajam? – gúnyolódtam, próbáltam lefejteni magamról a rám kulcsolt ujjait – Engedj el, ez fáj – azonnal elengedett, én pedig elkaptam a kezem.

– Mi a baj?

– Semmi, csak nem érzem jól magam – biztosan sajnálnivaló arcot vágtam, mert megölelt, és megkérdezte, hogy haza vigyen-e. Hirtelen erős szorítást éreztem a torkomban, úgy hittem, azonnal elbőgöm magam. Tudtam, hogy Jackson nem szeret, mégis kissé bűntudatom volt ezekben a pillanatokban, amiért én sem őt. Megmondtam neki, hogy jobban érezném magam egy kis friss levegőtől, és szívesebben sétálnék, majd ott hagytam azzal, hogy siessen az edzésre, miattam nehogy elkéssen. 

Három fiú oda rohant, hogy ajtót nyissanak nekem, én pedig kiléptem rajta, és meg sem köszönve sietős léptekkel indultam útnak. Nem akartam haza menni, de nem tehettem mást. Azt a helyet szerettem volna választani, ahol Niall a következő bejegyzését írta, de még nem olvastam bele, és fogalmam sem volt róla, hogy hova kellene mennem. 

Hirtelen eleredt az eső, sűrűn pettyezte az aszfaltot, és bőrig áztatta a ruhám. Az ég sötétre váltott, a szél pedig kellemetlenül fújt, de nem maradt energiám fázni. Rohanni kezdtem, meg sem álltam amíg az egyik kereszteződésben egy fehér mercedes majdnem kivasalt, a sofőr pedig hangos szitkokat szórt. Nem érdekelt. Csak haza akartam érni, leülni a sarokba, és bömbölni, mint egy csecsemő… de nem értettem, hogy mi okom lenne erre. Egyszerűen jött, ahogyan az eső. A lelkem mélyéről, pedig semmi különleges nem történt azon kívül, hogy beszélgettem Minnievel. 

Rájöttem, hogy nem kellett volna elkezdenem a naplót, egy szót sem kellett volna elolvasnom belőle, mert könnyebb volt a lelkemnek, ameddig nem ismertem Niallt, ameddig nem tudtam, hogy ki a szomszéd fiú, és habár a többi halálesethez hasonlóan, az övével kapcsolatban sem voltam közönyös, néhány hét múlva eltűnt volna az a kellemetlen érzés, és visszatért volna minden a rendes kerékvágásba. De nem. Nekem bele kellett olvasnom, meg kellett ismernem, meg kellett kedvelnem azt a fiút, aki a szomszédban lakott, s aki olyan halott, mint amennyire én élő vagyok. Haragudtam magamra, amiért olvasni kezdtem, majd jobban meggondolva azért is, amiért sosem vettem észre az értékeit, amikor még lehetett volna. De haragudtam rá is… Rá pedig azért, mert megírta és elküldte nekem ezt a naplót. Szörnyű önzőség volt tőle, rám bízni ezt a terhet. A terhet, amit ő maga már nem bírt el. 

Eltűnődtem azon, ha a napló ilyen hatással van rám most, milyen hatással lesz akkor, ha végre kiderül, hogy miért ölte meg magát? 

Nagyanyám szokás szerint nem volt otthon, amikor hazaértem, így csak bevágtam magam mögött az ajtót és felrohantam a szobámba. Ledobtam a táskám, az ajtóban, miután magamra zártam, és az ablak alá kuporodtam a fotelba. Ebből az ablakból éppen Niallék házára láttam, és ettől újra előtört az a torokszorongató érzés. Sírnom kellett, bömbölni, mint egy kisbaba, csak mert nem tudtam meghatározni, hogy valójában, mi is az, amit érzek. Nem akartam már tettetni a tökéletes kapcsolatot Jacksonnal, nem akartam táplálni megannyi álbarátságomat, nem akartam megjátszani, hogy jól vagyok. Nem akartam fölösleges energiát ölni a látszatba, mialatt belülről felemésztenek a fiú emlékei. Az igaz gondolatok, amelyeket látszat mögé rejtünk. Nem akartam semmit többé, csak befejezni a naplót, megtudni, hogy miért kellett meghalnia, és hogy utána mi következik, az már igazán a véletlen dolga. 

Hajamból és ruhámból, folyt a víz, de nem volt erőm átöltözni még. 

Megrázott, hogy az az ember halott, aki a szomszédomban élt… egyidősek voltunk. Ő mégis halott, és a naplója hozzám került. Rólam is ír. Szépeket ír, és ez zavar. Nem ismertem, nem figyeltem rá, de ő mindig ott volt. Ott a szomszéd ház ablaka mögött, és figyelt. Nem. Nem kukkolt. Csak figyelt, és meg akart ismerni, Jacksonnal és az összes „barátommal” ellentétben. Fájt, hogy ő a halott, én pedig élek, pedig ő sokkal jobb ember lehetett nálam, és sokkal inkább megérdemelte volna, hogy éljen. A szobámban kuporogva, könny és esőáztatta ruhámban úgy éreztem, bármit megtennék csak azért, hogy ő újra élhessen, és én kijavíthassam ezt a hibát. Nem törődtem vele, hogy fázok, nem törődtem vele, hogy az arcomat kimarja a könny. Nem törődtem azzal sem, hogy a szempillám fekete patak formájában születik újjá az arcomon. 

Eszembe jutott, amikor egyszer hazaért az iskolából, és elhaladt az ablakom alatt. Csak ültem, és néztem kifelé, ő pedig lassan hazaért, és besétált az ajtón. Csak azért emlékeztem rá, mert sokszor előfordult, hogy ott üldögéltem az ablakban, ő pedig végig sétált azon az utcán, s kevéssel később elnyelte az ajtónyílás. Akkoriban ez sosem érdekelt, csak egy másik ember volt, akivel nem beszélek, mert nincs időm rá. Próbáltam őt felidézni amennyire csak lehetett, a szőke haját… és… de csak a szőke hajára emlékeztem pontosan. Nem tudtam megmondani, hogy milyen ruhát hordott, és nem tudtam azt sem, hogy milyen volt az arca. A mosolyát talán nem is láttam, vagy a szemeit. Nem tudtam magam elé idézni az arcát, és ettől elfogott egy kellemetlen érzés. 

Hideg futott végig a hátamon, beleborzongtam a gondolatba, hogy ő mindvégig létezett, figyelt rám, törődött velem titokban, én pedig észre sem vettem őt. Az egyetlen embert, aki törődött velem. 

Nincs többé. 

Tudni akartam, hogy mit változtatott meg ez a napló. Talán csak megzavart, és a szánalom, amit a fiú iránt érzek… talán elmúlik, ha a naplót befejezem. Minden megoldódik, ha az az átkozott napló a végéhez ér. Megtudom, hogy mi vette rá az öngyilkosságra, aztán örökre megszabadulhatok ettől a tehertől, gondoltam. 

Elővettem a naplót, és kinyitottam a következő oldalnál. Üres volt, ahogy az azt követő három is, de találtam közötte egy cetlit „Ezek nem csupán üres lapok” felirattal. Nem tudtam mire vélni. Nem értettem, hogy miért hagyta ki ezeket a lapokat, és miért tűzte bele ezt a cetlit. Tudtam, hogy nem szabad tovább haladnom, ameddig rá nem jöttem erre a rejtélyre. 

A cetli szerint, „Nem üres lapok”, viszont én semmit nem láttam rajtuk. A vastagságuk normális, így nem lehetett két lap összeragasztva. Emlékeztem, hogy régebben volt egy olyan tollam, aminek tintáját csak ultraviola fénynél lehetett látni. Előkotortam egy dobozból az apró fényforrást, ami az egyik szekrény alján pihent, és óvatosan megvilágítottam a lapokat. 

Semmi sem történt.