|02.2 Harmadik hét - Minnie|

Drága olvasóim,
Eljött az ideje az új résznek. Tudom, rég nem volt már, de nem olyan egyszerű dolog ez, mint hittem. Köszönöm azoknak, akik kommenteltek az előző részhez! és elnézést, amiért nem válaszoltam, de egy ideje egyáltalán nem voltam blogközelben. 

Ezzel a résszel (kicsit több mint) három hetet ugrunk előre az időben ahhoz a szombati naphoz képest, amikor minden történt, és kettőt ahhoz, amikor a napló Jackiehez került. 

Egy szerdai nap.. A szerdai nap. 

Gondoltam nem okoz problémát, ha kicsit beindul a történet, nem akarlak untatni titeket, így kihagytam két hetet. Remélem nem kapkodtam össze. 

~xx

×××

Végül olyannyira belebonyolódtam a napló olvasásába, hogy felvettem az ütemét. Minden nap, csak az aznapi bejegyzést olvastam el, rejtegettem, gondolkodtam rajta. 

Talán betegesnek tűnik, de tetszett, ahogy az életről gondolkodott, és maga a tény, hogy valószínűleg a napló elolvasása után én leszek az egyetlen ember, aki ténylegesen mindent tudott róla. A sorait olvasva az az érzésem támadt, mintha csak beszélgetnénk. 

Két hét telt el, és még mindig semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg akarná ölni, vagy egyáltalán rosszul érezné magát. Voltak barátai, és néha leskelődött a szomszéd lány után. Utánam. 

Minden bejegyzésben megemlített, ha csak egy mondat erejéig is, mégsem éreztem kínosan magam, mert a gondolatai tiszták voltak, és semmi olyat nem írt le, amitől kellemetlenül kellett volna éreznem egy pillanatig is. Leszámítva azt a tényt, hogy én mindvégig elérhetetlennek tűntem számára, mintha csak egy kedvenc színésznőjét látná nap, mint nap egy sorozatban. 

A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, ha megpróbált volna közeledni, akkor sem vettem volna észre. Talán ez fájt a legjobban. 

Meg akartam ismerni a barátait. Úgy értem, azt akartam, hogy a barátai megismerjenek, és rájöjjenek, hogy nem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam. Évek óta először szerettem volna, hogy valaki az igazi énemet ismerje, és ne ezt a mesterséges képet. Ezért mentem oda aznap.

×

Vállaltam, hogy újra lemaradok a matekról, és a terem helyett az ebédlőbe siettem. Körülnéztem a hatalmas térben, és az üres asztalok között csakugyan megpillantottam a magányosan üldögélő lányt. Emlékezetem szerint, még sosem találkoztam vele. 

Valójában már vagy két hete bujdostam, és olvasgattam a naplót. Elbújtam a pincébe, és néha kimaradtam a matekról. Voltak olyan bejegyzések, melyek részletesen leírtak egy tökéletes semmittevésből álló napot, és a hozzájuk fűződő gondolatokat oldalakon át. Máshol csak eszmefuttatásokkal találkoztam, leírásokkal a barátairól. Olyan élete volt, mint egy átlagos tizenhét évesnek, és valójában örülnie kellett és örült is annak, hogy ilyen élete van. Olyan barátai voltak, akik tényleg odafigyeltek rá, akik nem csak azért barátkoztak vele, mert úgy tartották érdemesnek, hanem azért, mert szerették őt. A leírásokból legalábbis erre lehetett következtetni. 

Kifejezett szeretettel írt egy koreai származású lányról, aki társaságuk legfrissebb tagja volt, és nemrégen költözött Írországba. Persze ennek már egy éve, de amikor azok a bejegyzések íródtak, a barátság még csak kezdett alakulni. Megemlítette, hogy az elmúlt párhéten ki-kimaradoztak ilyen-olyan órákról, és az ebédlőben töltötték az időt. 

Niall kiemelt egy időpontot, amikor kivétel nélkül mindig ott üldögéltek kettesben, és butaságokról beszéltek, elmeséltek egymásnak dolgokat, amiket egyébként nem mondanának el senkinek. Nagyon is úgy tűnt, hogy Niall kihasználta ezeket az alkalmakat arra, hogy őszinte legyen, mert máskor nem tehette meg a saját büszkesége miatt. S bár nem tudom, hogy pontosan miről is beszélgettek, fontos volt neki az ebédlőben töltött idő. 

Azért mentem oda, mert ott akartam elolvasni a következő bejegyzést. Érdekes érzés kerített a hatalmába, mikor olyan helyen tartózkodtam, amit Niall is megemlített a naplójában. Olyan volt, mintha még mindig ott lenne. S közben persze reménykedtem benne, hogy a lány megtartotta a régi szokást, és ott találom. 

Ott volt. 

Halkan közelítettem hozzá, mert egyelőre még nem tudtam, hogy mit akarok mondani neki. Nem akartam elmondani, hogy miért jöttem, és a naplóról sem szerettem volna említést tenni, sem szőke barátjáról. Egyelőre csak meg akartam tudni, hogy milyen ember, de nem tudhattam, hogy mi áll rólam a naplóban, és csak remélni mertem, hogy nem nagy a bűnöm. Vagy, hogy ő nem tud róla, és nem ítél majd el. 

Egy füzetbe rajzolgatott, és közben zenét hallgatott, így nem vette észre, hogy közeledem. Óvatosan leültem vele szemben, és csak akkor nézett fel a papírról, amikor közelebbről is megnéztem azt. Döbbenten nézett, és kivette a kék fülhallgatót a füléből. Fekete pulóvert viselt csillámos lila csillagformákkal. A sminkje kissé zilált volt, ezért úgy döntöttem, hogy mégsem üdvözlöm óriási mosollyal. Nem bántani akartam, csak megismerni. 

– Szia – köszöntem, mire látványosan körülnézett. Az ebédlő üres volt, rajtam kívül senkit nem láthatott.

– Jackie Dixon kihagyja az óráját… – jelentette ki egykedvűen – és hozzám beszél. Mi történt?

– Semmi kedvem nem volt hozzá – vontam vállat. Ugyan azt mondtam, és pontosan ugyan azt tettem, amit Niall, amikor először hagyta ki az óráját a lány miatt. Minnie összevonta a szemöldökét.

– Értem – mondta, és két újabb vonalat húzott, majd letette a ceruzát, és ismét rám nézett – Vagy… zavarok? Azt akarod, hogy elmenjek? – újra megfogta a ceruzát, majd a füzetet és fel akart állni, de kivettem a kezéből, és anélkül, hogy megnéztem volna, visszatettem az asztalra, ahol azelőtt volt.

– Majd én elmegyek… csak gondoltam, beszélgethetnénk, de ha te nem akarsz – lassan felálltam, és úgy tettem, mintha ott akarnám hagyni, de reméltem, hogy megállít. Tudtam, hogy Niall jut rólam az eszébe, és azt reméltem, hogy ez jó pont lesz. Keserűen felnevetett.

– Ugyan miről tudnánk beszélgetni? – visszasétáltam az asztalhoz, és újra leültem.

– Te miért vagy itt? Mármint, én azért, mert nem volt kedvem a matekhoz, mi a helyzet veled?

– Mit érdekel az téged? – fintorgott, és a ceruzáját forgatta, majd a szeme elé tartotta, és bambán nézett rá. Láttam az oldalán, hogy 4/B-s.

– Csak próbálok beszélgetni.

– Elkéstél… pontosan három hetet késtél – jelentette ki, és egy kövér könnycsepp gyűlt a szemébe, ami azon nyomban le is gördült fehér bőrén.

– Hogy érted ezt? – Tudtam, hogy érti, körülbelül két hete olvastam már a bejegyzéseket. Szóval három hét telt el azóta, de szerettem volna, hogy magától beszéljen nekem Niallről.

–  Tavaly kémiám volt ebben az időpontban – kezdte – az egyik órán a csoporttársaim leöntöttek kénsavval, szóval azóta nem járok kémiára – mesélte. Elcsodálkoztam. A kénsav nem vicces dolog. Abszolút nem vicces leönteni valakit.

– Még szerencse, hogy nem lett semmi bajod – felhúzta pulcsija ujját, és megmutatta az alkarján elterülő égett bőrrészt.

– Az egyikük eljátszotta, hogy érdekli, és vizes ruhával akarta letörölni. Ráfolyatta a vizet… A kénsav meg reakcióba lépett vele. Ez egy elég heves folyamat… főleg akkor, ha a bőrödön zajlik. Megégetett – elhúztam a szám. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Kis szünet után újra megszólaltam.

– De már nem ebben az időpontban van a kémiád, nem?

– Nem – lehajtotta a fejét, és visszahúzta a pulóver ujját.

– Akkor most valami más miatt vagy itt – sóhajtottam, és megpöcköltem egy díszt a karkötőmön. Egy gitár formájú medál volt, amit apámtól kaptam, mikor hat éves lettem.

– Csak megszokásból – vállat vont, és csöndben maradt – Új érettségi tárgyat kellett felvennem, mert teljesen lemaradtam kémiából. Tavaly házi dolgozatokat kellett írnom, hogy átmenjek. Már nem is szeretem a kémiát – nyilvánvalóan terelt. Nem akart róla beszélni – Mennem kell – felkapta a füzetét, és amilyen gyorsan csak tudott, elszaladt. 

„Mint már meséltem róla, újabban minden szerdán ott ülünk az ebédlőben, és elmondunk egymásnak dolgokat. Tudom, hogy benne megbízhatok, mert nem foglalkozik pletykálkodással és semmi oka, hogy bárkinek elmondjon bármit. Talán nincs is kinek elmondania. 

Az első napon, amikor rájöttem, hogy hova tűnik, amikor kémiája van, megvártam, hogy elkezdjék az órákat, és én is az ebédlőbe mentem. Nem volt nehéz megtalálni, mert egyedül ő volt a hatalmas helységben. Egyes-egyedül üldögélt, és rajzolgatott. A keze még mindig be volt kötve, mindenki tudta, hogy mi történt vele, és nyilvánvaló volt, hogy ezért is nem jár kémiára, pedig az lett volna az érettségi tárgya. Félelmetes tudással rendelkezett, gyorsabban járt az agya, mint bárkinek, akit ismerek. Minnie nem volt népszerű, és nem is akart az lenni. Mondhatni, barátai sem voltak. Mindig egyedül járkált, mint egy kísértet. Egyedül ült, és sosem beszélt senkivel, amíg meg nem szólítottam. 

Ő volt az új lány, és nem akartam, hogy magányos legyen. Az első ebédlős összejövetelünk előtt csak kétszer beszéltünk, de én elhatároztam, hogy barátok leszünk. Eleinte azért, mert sajnáltam… aztán pedig megkedveltem. 

Azt már meséltem, hogy mit mondtam neki az első alkalommal az ebédlőben, de azt nem, hogy ő miként viselkedett velem. 

Amikor első alkalommal mentem oda, és előadtam neki, hogy semmi kedvem az órámhoz, azt mondta, hogy megölöm a magányát, és hagyjam békén, mert neki fontos dolga van. Ki akartam szedni belőle, hogy miért van ott, de csak annyit felelt, hogy szeret rajzolni, és ez jobban érdekli, mint a kémia, szóval úgy döntöttem, hogy csak akkor nyerhetem el a bizalmát, hogyha én is bebizonyítom, hogy bízom benne. 

– Akarsz tudni egy titkot? – kérdeztem suttogva, és közelebb hajoltam hozzá.

– Miféle titkot? – azonnal rám nézett, én pedig a szemébe fúrtam a tekintetem. Azt akartam, hogy lássa, tényleg a barátja akarok lenni, és nem csak kényszerűségből beszélgetek vele, mert unatkozom.

– Van az a lány… Jackie – suttogtam, erre összehúzta a szemeit.

– Ez valami pletyka lesz? Az engem nem érdekel – legyintett, és próbált figyelmen kívül hagyni, de nem hagytam annyiban.

– Dehogy pletyka… csak tudod – és elmondtam neki, hogy nemrég költöztem véglegesen az apámhoz, és ő a szomszédom. Aztán azt is, hogy tetszik. Nem nagyon… csak kicsit.

– Nem értem, hogy nektek fiúknak, miért mindig a legnépszerűbb csaj tetszik – sóhajtotta akkor, aztán mindketten nevettünk. Szerintem ez hozott minket közelebb egymáshoz. Ma szerda van, és nem találtam ott, innen jutott eszembe.” 

Elhatároztam, hogy én is Minnie barátja akarok lenni. Nem értettem, hogy miért, de valahogy úgy éreztem, hogy ő egy újabb kapocs. Jól esett, hogy beférkőzhettem pár percre Niall életébe, beszélhettem a lánnyal, akivel ebben az időpontban ő is beszélt volna, ha… 

Nem akartam belegondolni. Számomra ő még élt, hiszen minden nap újabb és újabb dolgokat tudtam meg róla. Olyan volt, mintha minden nap beszélgetnénk, és szerettem ezeket a pillanatokat. Nem akartam belegondolni, hogy egy napon vége lesz, és ennyi volt. Azt akartam hinni, hogy a végén ott vár majd tárt karokkal és megbocsát.