|2.1 Első bejegyzés - Ideák|

Sziasztok drágáim, 

Jöttem a következő résszel. A történet itt kezd beindulni, ahol végre olvasni kezd. Remélem nem vártok nagy izgalmakat, hiszen ez még csak az első bejegyzés valakinek a naplójából, aki egy ír városkában él. 

Szeretném megköszönni a pipákat és kommenteket, amik az előző részhez érkeztek, valamint a díjat! Köszönöm a feliratkozók növekvő számát! Érzem, hogy érdemes foglalkoznom ezzel a bloggal:)) 

~xx

×××

Az emberek sokszor nem egymást szeretik, hanem a fejükben a másikról dédelgetett ideákat. Mindig is ezt gondoltam. Éppen ezért próbáltam fényesre polírozni a rólam alkotott képet, ami látszólag sikerült is.. Aztán Niall a szomszédból, úgy döntött, hogy megöli magát, elküldi a naplóját, nekem pedig fogalmam sem volt, mi lehetett ezzel a célja. Az első bejegyzés után három lehetőséget láttam, melyeket gondosan egy cetlire firkantottam;

v  Csak hallgatóságot keresett. (ahogy azt írta is a levélben)
v  Engem hibáztatott a döntéséért. (ahogy azt sugallta a levélben)
v  Fel akarta nyitni a szemem. (ezt csak néhány nappal után írtam fel, mikor időt szenteltem a gondolkodásnak)

Akkor még fogalmam sem volt, hogy melyik lehet, de határozottam éreztem, hogy valamelyik biztosan. Percekig csak bámultam a cetlit, mintha nem tudnám elolvasni a saját kézírásom. 

×

A levél elolvasása után úgy döntöttem, nem olvasom el a naplót. Niall szavai határozottan utaltak rá, hogy ha nem akarok fájdalmat okozni magamnak, akkor nem olvasom el a bőrkötéses könyvet, melyet oly gondosan vezetett és köttetett be. Ezek a lapok vele voltak utolsó éve napjain, figyelemmel követték az eseményeket melyek az öngyilkosságához vezettek, így valószínűleg megtudnám, miért követte el ezt a butaságot, és miért küldte el nekem a naplót. Ám szavaiból az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez engem összetörne, így magamat óvva, inkább a másik lehetőség mellett döntöttem. 

Elégetem a naplót, gondoltam határozottan. Ennek ellenére még mindig az ágy alatt rostokolt. Csak ültem, és azon tűnődtem, hogy kivegyem-e és beleolvassak, vagy kivegyem, és inkább égessem el azonnal. Nem tudtam tétlenül üldögélni, de még mindig nem döntöttem el. Kíváncsi voltam. Kegyetlenül kíváncsi. 

A szobámat elhagyva súlyos kétségeim támadtak a döntésemmel kapcsolatban. Mivel egy teljesen szabad szombati napot tudhattam magaménak, még csak felejteni se tudtam. Lézengtem a házban, nyitogattam a hűtőt. Ittam egy pohár vizet, majd még egyet. Megmostam a kezem, majd fésülgetni kezdtem a hajam. Kínos szenvedésem a napló iránti érdeklődésemnek volt köszönhető. Bele akartam olvasni, tudni akartam. Érteni akartam. Ideges, és céltalan pótcselekvésekkel vontam el a figyelmem. Aztán csak megálltam a tükör előtt; 

Miért én? Miért éppen engem választott Niall? Hiszen nem is ismert… A fejemben ezernyi megválaszolatlan kérdés feszengett egymást lökdösve, tolongva, s rettenetes fejfájást okoztak ezzel rövid időn belül. Tompa lüktetést, mintha a vérem golyókká sűrűsödött volna, s azok próbálnának átjutni a szűk ereken át az agyamba, hogy lerombolják ezeket a fájdalmas gondolatokat. Semmi sem történt. A gondolatok továbbra is ott voltak, ahogy a fájdalom is. Aludnom kellett rá… 

De nem tudtam. Képtelen voltam még arra is, hogy lehunyjam a szemem, mert ahányszor megtettem, Niall arca jelent meg előttem, pedig nem is ismertem olyan jól. Még abban sem voltam biztos, hogy beszéltünk-e valaha. Sőt abban sem, hogy tényleg pontosan úgy nézett-e ki, amilyennek elképzeltem. 

Ha elégetem, örökké marni fog a kíváncsiság, hogy mi lehetett az átkozott naplóban, gondoltam. 

Kíváncsiságom győzedelmeskedett a józaneszem felett, és kihúztam a dobozt az ágy alól. Kezembe vettem a bőrkötéses naplót. Hosszas hezitálás után, kinyitottam. Már a dátum látványától kirázott a hideg. A levegő lehűlt körülöttem, az arcom mégis lángolt. Reszketve olvasni kezdtem… 

„Október 30. 

Kedves … naplóm??? 

MI? baromság… Nem tudom, hol kezdjem. Leginkább egy magyarázattal kellene. Nincs épeszű magyarázatom arra, miért kezdek naplót írni. Egyszerűen csak azért, mert az életem száznyolcvan fokos fordulatot készül venni. Nem akarok erről beszélni, nem akarok gyengének tűnni mások előtt, nem akarom, hogy ezen röhögjenek, vagy a srácok ezzel ugrassanak, de egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani a dolgokat. Az egyetlen lehetőség, hogy leírom őket magamnak, és egy év elteltével jót nevetek az egészen, mikor visszaolvasom.” 

                                                         

Eszembe jutott, hogy nem nevethet ő már ezen. Kellemetlen érzés futott szét a testemben attól, hogy milyen eleven gondolatai voltak éppen egy évvel ezelőtt. Akkor még nem tudta, hogy egyszer véget akar majd vetni az életének. Lehet, hogy a napló nem is egyszerű ok sorozat? Talán nem is tervezte az öngyilkosságot? Mi vesz rá valakit? Mi lehet ennyire szörnyű? Hogy jön ő ahhoz, hogy elutasítsa a legnagyobb ajándékot, melyet bárki is kaphat, az életet? Mióta játszott a gondolattal? Hirtelen ötlet volt, vagy a sötétben megbúvó fenevad tört elő hirtelen? 

„Végre eldöntöttem, hogy az apámnál fogok élni. Nehéz volt, de ami mégis apám felé billentette a mérleg nyelvét az az, hogy itt több barátom van. Jó, nem olyan sok, de épp elég, és tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok. A haverok és a bulik… Apám nem stresszel, ha nem jövök haza, és nem zavarja, ha iszogatunk a haverokkal. Laza. Míg anyám folyton figyel, szimatol, kérdezősködik és aggódik. Elő akarja írni, mit tehetek, és mit nem. Ugyan már… Elmúltam tizenhét, és élni akarok! Nem olyan nagy kérés.” 

Összehúztam a szemöldököm. Rájöttem, hogy miért nem láttam őt az első évben… Azért, mert nem is volt ott. Nem mindig. Valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy nem a figyelmetlenségemnek köszönhetem. Közben pedig nem tudtam rájönni; ha Niall azért költözött végleg az apjához, hogy szabad legyen, mi fordulhatott hirtelen olyan rosszra, hogy maga vessen véget az életének? 

„Egészen eddig néhány havonta költözködtem közöttük. Egyszer anyámnál voltam, aztán apámnál pár hónapig. Egy kicsit ide is jártam, meg oda is. Ott is vannak haverok, meg itt is. Ezennel vége az ingázásnak, az állandó költözködésnek. VÉGE! Úgy érzem, mintha felszabadultam volna, végre van igazi otthonom, és nem kell azon aggódnom, hogy holnap már másik szobában, másik ágyban kell aludnom, mert bizony ez azóta így megy, hogy elváltak. 

Sosem mondtam, mert nem akartam sem bántani őket, sem érzékenyebbnek mutatni magam a kelleténél, de bántott. Szerettem őket, és szétszakították a családot, megnehezítették az életem. Önzésnek tartottam. Persze szeretem őket, és nem tudok rájuk haragudni, de ettől még nem kell vándormadarat játszanom. Akarok egy otthont, egy olyat, ami mindig ugyan ott van, és mindig ugyan az történik. Csak egy kis nyugalmat akarok, bulis éveket, mielőtt elindul a mókuskerék, mert elindul. Befejezem a gimit, aztán talán tovább tanulok, talán nem, nem tudom, mit akarok kezdeni, de beállok a sorba. Előbb utóbb ugyan azt fogom csinálni, amit mindenki más. Dolgozni, keresni és nem lesz időm haverokra, bulikra. Semmire. Unalmas leszek.  Szürke. Rettegek attól, hogy olyan leszek, mint mindenki más. Mindenki így érez, vagy csak én vagyok ennyire szentimentális? Talán a költözés okozza, vagy öregszem. Nem is tudom. 

Tegnap megismertem a szomszéd lányt, hozzánk dobták be a postáját, így muszáj volt átmennem hozzá. Alapvetően kedvesnek és barátságosnak tűnt, de túl elfoglalt ahhoz, hogy jobban megismerhessem.” 

Nem értettem, mire céloz azzal, hogy „túl elfoglalt”, de úgy sejtettem, hogy ez én vagyok. Egyszer tényleg áthozta nekem a csomagom, már nem is emlékeztem rá. Csak most jut eszembe… Hát így találkoztunk volna először? Nem gondolkodtam rajta sokáig. Később biztosan kiderül minden. 

„Szép, tényleg szép. Mindenki róla beszél a környéken, minden lány olyan akar lenni, mint ő. Eddig nem értettem, de ma már tudom, hogy miért. Kezet nyújtott, én pedig bemutatkoztam. A keze ragacsos volt. A konyhából jött, és éppen sütött. Elég kínosan éreztem magam, remélem nem dadogtam, mert egyszerűen gyönyörű volt. Úgy mosolygott, mint egy hercegnő.” 

Kellemetlen… Kellemetlenül éreztem magam, mert valami különös oknál fogva úgy éreztem, rátaláltam az okra, hogy miért én kaptam a naplót. Reméltem, hogy a fiú nem fog túl sokat áradozni rólam. Kínos volt. Kétségkívül az. 

„Sosem jött be ez a népszerű csaj típus. Egyszerűen nem, mind buta, és a tekintetük olyan, mint egy halé, vagy legalábbis egy csirkéé. Ennél igényesebb vagyok, de ő… abban a szempárban volt valami, amit nem tudok megmagyarázni. Valami titokzatos. Nem tudom, hogy mire számítsak vele kapcsolatban, de biztosan nem egy üresfejű liba. Több volt abban a tekintetben.” 

Ezért küldte nekem a naplót? Csak ezt akarta volna elmondani? Mi ölte meg végül? – gondoltam. 

×

Niall nem ismerte a Jackie elméleteket. Mögé látott az emberek fejében kialakult ideáknak, és már az első találkozásunkkor többet tudott, mint akárki más. Meg akart ismerni, nem azt a lányt akarta szeretni, akit kitaláltam, hanem azt, aki valójában voltam. Ez minden tekintetben megnehezítette az olvasás folytatását. Meztelennek éreztem magam hirtelen.