|05. fejezet - Jackson|

Sziasztok, kedveseim! 

Külön köszönöm azoknak, akik veszik a fáradtságot, hogy kommenteljenek! Tudom, hogy az év egyik legzsúfoltabb időszaka a nyáriszünet előtti, és az utóbbi részekkel jól bele is találtam a közepébe. Köszönöm, hogy itt vagytok ennek ellenére is. A kommentekre nem igazán tudtam válaszolni az utóbbi időben, leginkább azért, mert a hátralevő részek már megvannak, és nem szeretnék elárulni semmit.

Megjegyzés: Ez a fejezet afféle filler, azzal a kis kivétellel, hogy ez elengedhetetlen. Hasonlóan az első két alfejezethez.

Frissekért és információkért lépjetek be a csoportba; https://www.facebook.com/groups/295927097207823/374168616050337/

×××

Jackson hosszú percekig csak bámult maga elé, majd elfordította az indítókulcsot, és elhajtott. Ez minden, amit Jackie aznap láthatott az ablak mögül. Azt azonban nem tudhatta, hogy Jackson pontosan egy órával azelőtt beszélt Lisettel, aki a beszélgetés előtt tíz perccel hallgatta meg az üzenetet. 

– Jackson, Jackson várj – Lisette karon ragadta a fiút, és visszarántotta. Az elmúlt tíz percben végig őt kereste. – Tudja.

– Mi az ördögről beszélsz?

– Jackie tudja, hogy…

– Mit tud?

– Nem beszélhetnénk meg ezt máshol? – Lisette óvatosan körülnézett. A folyosó közepén álltak az igazgatói iroda és a titkárság között a második emeleten. Ezen az emeleten volt a legnagyobb a forgalom, mert nem csak a diákok, de a tanárok is itt nyüzsögtek a szünetekben. A tanári irodák, és a büfé is itt kaptak helyet.

– Egy perc és fizikán kell lennem.

– Ugyan már Jackson. Mind tudjuk, hogy nem kell – mondta szemeit forgatva Lisette. Jackson pedig követte. 

×

– Jackie hagyott nekem egy üzenetet.

– Mondta, hogy mi a baja? – utalt a lány néhány napos kimaradására.

– Azt hiszem. Jackie tudja, hogy… azt, ami a szertárban történt  – hadarta Lisette, majd behunyta szemeit, és hátrált egy apró lépést.

– Mi is tud pontosan?

– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy tudja, és undorodik tőlünk – hisztizte. – Sajnálom.

Jackson arca egy pillanatra elborult, és kiabálni akart, de végül mélyet sóhajtott, leült a legközelebbi asztalhoz.

– Honnan tudta meg?

– Nem én mondtam el.

– Ostoba ribanc… – mondta a fiú, és felállt a székről.

– Most mit akarsz csinálni? – a lány óvatosan megérintette a karját, figyelmen kívül hagyva az iménti kirohanását, de az ellökte magától.

– Beszélnem kell vele.

– Sosem szeretett téged. Nem eléggé, Jackson, én szeretlek. Tudod, hogy így van.

– Ez nem kölcsönös, Liz. Te is tudod, hogy ez a helyzet. Beleszerettem, amikor először besétált azon az ajtón, abban a ronda rózsaszín dzsekiben, aminek a hátára strasszokkal az volt írva; királynő – mutatott félkörívet a kezeivel. – Sosem mondtam el neki őszintén, vagy neked. Nem mondtam a szemébe, és legtöbbször úgy tettem, mintha hidegen hagyna, ha megsértem és kiszalad az ajtón. De talán kellett volna – mondta és elindult, majd újra megtorpant és visszafordult – és tudod mit? Te vagy a legszarabb barátnő, akit valaha láttam. 

Ez a helyzet. Jackson valójában nagyon is szerette Jackiet, és nem akarta elveszíteni egy ostoba kis félreértés miatt. Jobban mondva félre… lépés. Szerű. Ami történt, megtörtént. Sosem fordult elő többet. Megegyeztek azzal a buta libával, hogy senki nem tudja meg, és hogy hogyan derült ki mégis? Talán sosem fogja megtudni. Ahogy talán azt sem, hogy mi is derült ki pontosan. 

Amikor Jackson Harwood először meglátta Jacqueline Dixont, azonnal elámult, mennyi energiát áraszt magából a lány. Mintha ő lenne a világ ura, mindenki fölött uralkodna, és ez tetszett neki. Sosem szerette az olyan semmirekellő lányokat, mint Lisette, aki buta volt és fölényes. Egy egyszerű piskótát sem tudott volna megsütni, és minden bizonnyal büdös volt neki a munka. Szeretett mindenkivel jóban lenni, de ez nem azt jelentette, hogy kedvelte is őket. Lisetteről az volt a véleménye, hogy szép ugyan, de olcsó, és bárki megkaphatja. Imádja magát, és egy igazi elkényeztetett kis lotyó. Gazdag család, drága ruhák, üres fej. Tudta, hogy helytelenül cselekszik, amikor beosontak a szertárba, de azt is tudta, hogy ez titokban marad. Lisette nem kockáztatta volna. 

Pontosan emlékezett a napra. Lisette egy mélyen kivágott pólót viselt az egyenruhája alatt. Berángatta őt a szertárba, hogy megmutassa neki. Azt mondta; 

– Órák után találkozom valakivel. Mit gondolsz, jó leszek így? – a valóság pedig az volt, hogy szeretett volna tetszeni a fiúnak, és az egyenruha túl keveset mutatott. Lisette tudta, hogy Jackson csak akkor lesz hajlandó rá nézni, ha valami mást visel és ha Jackie nincs ott. – Na? Mit szólsz? Mondj már valamit. Ha nem jó, inkább átveszem – közelebb lépett.

– Jó ez – mondta. Sosem kedvelte, de a szépséget el kell ismerni.

– Jó? – Lisette álla leesett a fogadtatás hűvösségétől.

– Nagyon jó? – még közelebb sétált, és egy pillanatig azt fontolgatta, hogy pofon üti a fiút, majd azonnal meg is gondolta magát. Inkább játékosan rá mosolygott és megcsókolta. Semmilyen ellenállásba nem ütközött. A szépséget el kell ismerni. 

Jackson kitépte a lány kezéből a sötétlila pulcsit, ami még az egyenruhához tartozott, a földre hajította. Akkor benyitott egy fiú. Sosem emlékezett később, hogy ki lehetett az, de nem is zavarta. Semmit sem látott, még semmi sem történt, csak majdnem. Idegesen kiviharzott, miután bocsánatot kért a lánytól, és megígértette vele, hogy titokban tartja a dolgot. Szerette Jackiet, és nem értette, mi üthetett belé. Biztosan csak elöntötték a régi emlékek. 

Már általános iskola óta ismerte a lányt, akkoriban jó barátok voltak, azután pedig rövid ideig egy elcseszett párt alkottak. Mindaddig, amíg a lányon Jackson számára is kiütközött, hogy mennyire buta és elkényeztetett. Azelőtt nem olyan volt, csak mosolygós, szép, habár üres és mű, de nem ilyen kiábrándítóan hiú. Évről évre egyre hiúbbá vált, amit a fiú megelégelt és véget vetett a hosszú kapcsolatnak. A barátság is haldokolni látszott közöttük, mikor Jackie belibbent, és mindent megváltoztatott. 

Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor hazafelé üzenetet hagyott Jackienek. 

Telefonját az anyósülésre hajította éppen, mikor átment a piroson, és egy sötétkék mustangnak ütközött. 

×

Pontosan egy nappal azután, hogy Niall Horan berontott a szertárba, és rajta kapta Jackson Harwoodot Lisette Windsdorral, épp az ebédlőbe tartottak egy barátjával Min Ji-Minnel, akit mindenki Minnieként ismer Írországban. Minnie készülő képregényéről esett néhány szó. Egy lányról szól, akit kiközösítenek, de rádöbben, hogy szuperképessége van. Aztán megmenti az osztályt a földönkívüliektől, és ettől népszerű lesz. Afféle komédia, az emberek kifigurázására. A fiú pedig nem említette, amit előzőleg látott. Nem mintha nem bízott volna a lányban, de inkább titokban szerette volna tartani. Az egyetlen, akinek tudnia kellene róla az Jackie, de tudta, hogy neki sem mondhatja el. „A nők mindig tudni szeretnék az ilyet, de utálják, aki elmondja nekik.” – mondogatta mindig az anyja, és ezt jól az eszébe véste. Niall nem akarta kockáztatni ezt, azt még csak-csak túlélte valahogyan, hogy egy senki a lány szemében, de nem tudta volna elviselni, ha emellett még meg is utálja. Sokszor gondolta aztán, hogy talán az is jobb lenne, mint nem létezni, de meggondolta. Megszakadt volna a szíve, ha felé irányuló megvetést kellene látnia a lány szeméből, akit szeret. 

Elhaladtak Jackson mellett, aki a szokásos vicceket mesélte, és olyan sztorikat, amik talán meg sem történtek, vagy ha igen, valószínűleg nem vele. Mindenki szerette ezeket a sztorikat, és senkiben fel sem merült, hogy megkérdőjelezze, megtörténtek. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Niall úgy érezte, nem az ő tisztje, hogy bármit tegyen, de úgy vélte, megérdemelné, hogy alaposan ellássák a baját. Akkor az egyik fiú – talán Jackson, de lehet, hogy nem ő – kitette a lábát, és Minnie elbotlott benne. 

Niall egy pillanatig sem habozott, elkapta a lányt, mielőtt az eleshetett volna és félrelökte, hogy végre átrendezhesse Jackson hazug, kétszínű pofáját. Mindig is utálta, és végre okot szolgáltatott, hogy megtanítsa neki a jó modort.  Persze nem volt biztos benne, hogy ő akarta kigáncsolni a lányt, de ez nem is számított. Jackson így is úgyis megérdemelte. Ütötte-verte, amíg a többiek észbe nem kaptak, és le nem rántották róla. Egy egész csapat focista püfölte, amíg az ügyeletes tanár szét nem szedte őket. Úgy 30 másodpercig. Így történt, hogy Niall hetekig csinos monoklit viselt, de nem ám olyat, mint az előkelők a harmincas években. Nem. Olyat, mely csúfosan hirdette, alulmaradását. Ezen felül újra az igazgató vendége lett egy kellemetlen beszélgetésre. De legalább Jackson megkapta, ami jár… azt persze nem tudta, hogy a szertárban történek a szertárban is maradtak. Nem sejtette, hogy egyszeri eset volt, és azt sem, hogy valójában nem is történt semmi komoly. De valószínűleg, ha tudta volna, sem bánná. Jackson akkor is megérdemelte. Minnie hurcolta el, az eset után.

–  Köszönöm.

–  Megérdemelte az a szemét.

–  Ugye tudod, hogy az nem Jackson volt? – Niall vállat vont, és önelégülten vigyorgott. –  Ugye az egész Jackie miatt volt?

–  Talán igen, talán nem – Minnie nevetett, és játékosan a vállába boxolt. – Au.

–  Ne jajgass Horan – mondta, és közben arra gondolt, hogy mennyire szeretne Jackie helyében lenni. Akaratlanul is utálat kúszott a szívébe, amint a beképzelt liba jutott az eszébe.