|06.1 fejezet - Barátság|

Mindenkinek nagyon kellemes péntek 13-át!!!
Nem tudom, nálatok mikor van ballagás, már akinek részt kell vennie rajta, de nálunk ma (nem én ballagok, hol van az már...) szóval hivatalosan is KELLEMES NYÁRISZÜNETET! Vagy egyszerűen csak kellemesebb nyarat azoknak, akik szakmukásba mentek, és most plusz egy hónapot nyári gyakorlaton kell aszalódniuk.

Mivel nem merek kommentben reagálni, nehogy kikotyogjak valamit, de el sem mehetek mellettük szó nélkül, hozzátenném, hogy az előző rész egy teljesen tárgyilagos rész volt, ezek nem Jackie meglátásai, hanem a valóság, tehát Jackson gondolatai, és érzései valóban azok voltak, aminek látszottak. Mellette pedig az, hogy csak Niall akadályozta meg, hogy valami történjen Jackson és Lisette között, attól még semmi komoly nem történt, így hivatalosan ez nem is számít megcsalásnak (és tudom, hogy szerintetek a szándék a fontos, de akkor is így van, ha a szülinapotokra torta helyett egy tortás képet kaptok a facebookon?) - [Nem mintha kedvelném Jacksont, de ki kell állnom érte, én találtam ki:D].

Nem utolsó sorban pedig, köszönöm a visszajelzéseket és a kitartást!

~xx

×××

Gondolataimba mélyedve ültem vele szemben, és nem akartam válaszolni. Nem véletlenül szóltam el magam, mégis kellemetlenül érintett a kérdése. Az ölembe tettem a kezem, majd a pólóm szélét nyúztam, de még nem akartam válaszolni. 

– Valami rossz történt velük? Ne haragudj, nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél – mondta, és próbálta kihúzni magát, de én továbbra sem válaszoltam, csak ültem ott és arra gondoltam, hogyan mesélhetném el neki, hogy miért a nagyanyámmal élek, és mi történt a szüleimmel. Azt pedig abszolút nem tudtam megmagyarázni neki, hogy miért hiszi mindenki úgy, hogy nincs semmi gond, a szüleimmel élek nagy szeretetben, és egyetértésben. Nem tudnám elmagyarázni, hogy miért nem tudja Jackson sem.

– Az apám elhagyott – böktem ki, felemeltem a fejem, és rá mosolyogtam – Alkoholistává vált anyám mellett és elhagyott minket, amikor az a szerencsétlen beleőrült a … – magyaráztam, Minnie pedig mély levegőt vett, és mondani szeretett volna valamit, de egy szó sem hagyta el a száját. Pedig ő próbálkozott – Persze ez egy kicsit bonyolultabb sztori annál, és biztos nem érdekel.

– Ellenkezőleg – kapott a lehetőségen – nagyon is érdekel.

– Oh, nos hát…

Az anyám mindig labilis idegzetű volt, és hajlamos összeesküvés elméleteket szőni, de apám szerette, és ezek ellenére is elvette. Azt mondta; „Ez az ő kis különlegessége.” Mindig nevetett ezeken a dolgain, és megdöntötte az elméleteit különböző észérvekkel. Eleinte csak saját maga ellen irányuló elméleteket szövögetett, apróságokat. Mikor Mr. McKenny a mi kukánkba dobta a tejes üvegét, mert az övében már nem volt hely, akkor ő azt mondta; biztosan megmérgezett valakit a tejjel, és most próbálja őrá terelni a gyanút. Azt hittem, hogy viccel. Később az egész családunkat is veszélyeztetve látta, majd a világot fenyegető földönkívüliekig fajult. Csak annyit értettem belőle, hogy anya fél. Elveszítette a munkahelyét is emiatt. 

Pincérnő volt egy éjszakai bárban, a P52-ben. Az ajtó fölött egy vicces felirat állt; „Nem a földönkívüliek törölték ki a memóriád, csak részeg voltál!” Mellette egy vízfejű sovány figura nagy fekete szemekkel és hosszú ujjakkal, amint a belépő vendégekre mutatott. 

Anyám egy idő után a vendégekben is veszélyt látott. Nem mintha nem lettek volna, már korábban is veszélyesek, de néha úgy okoskodott, hogy őt figyelik. Érte jöttek. Talán a földön kívülről, vagy megtudhatták, hogy különleges képességei vannak. Mintha valami nagy titok őrzője lett volna legalábbis. Egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a valósággal. Azt képzelte, hogy közvetítőnek született a Mars és a Föld között. Ehhez valamilyen látnoki képesség is járt, ami megmutatta neki, ki ember és ki az, aki érte jött. Apám pedig egyre nehezebben viselte ezt, és inni kezdett. Eleinte csak egy-egy pohárkával a munka után, aztán ahogy következni szokott, egyre többet és többet. Részegen jött haza, és olyankor néha felpofozta. Nem bántalmazta komolyabban, csak akkor ütötte meg, ha a képtelen elméletét próbálta bebeszélni nekünk. Főként nekem. Sok mindent elhittem neki. 

Nem lehetett megállítani, anyám elméje egyre inkább megborult, és apát is magával rántotta a lejtőre. Egy napon vette a kalapját, és kisétált az ajtón. Elhagyta őt, és így engem is, a betegség súlyosbodott, s őt elmegyógyintézeti esetnek nyilvánították. Később értesítették a mamát, hogy apám felkötötte magát. Körülbelül azután, hogy megtudta, mi történt anyával. A sorsomra hagyott. Tizenöt éves lehettem, amikor ide kerültem. A nagyanyámhoz, aki a nagyapám halála utáni házasságának köszönhetően került Írországba. Akkor elhatároztam, hogy soha, de soha nem leszek az a Jackie, aki azelőtt voltam. 

– Milyen volt a régi Jackie? 

Egy rakás szerencsétlenség. Leült az első padba, a szünetben felkereste a tanárait, és olyan kérdéseket tett fel, amiknek semmi értelme, de muszáj volt. Kellett csinálnia valamit a szünetben, mint a többiek. De a többiek nem szerették, és a többiek nem beszéltek vele, mert félt tőlük az első naptól fogva, és képtelen volt a társaságukban jól érezni magát. Azok nevettek, és viccelődtek egymással, de ő nem szeretett volna velük viccelődni, mert nem értette a viccet. Azt nem. Nem közéjük való volt. A régi Jackie kiközösítette magát, és azt képzelte, hogy ő valami felsőbbrendű intelligencia, aki nem szánhat időt a hozzá nem méltóak társaságára. Butáknak tartotta őket, és nem vágyott a társaságukra. Vagyis azokéra. A népszerűségre igen, de nem közöttük. Valahol máshol. A kezébe került ez a lehetőség, és lecsapott rá. 

Már nem vagyok az a kedves, figyelmes lány, aki akkor voltam. Akkoriban biztosan Niall nyakába ugrottam volna még csak a gondolatától is, hogy hozzám szólhat valaha. Vagy nem is tudom. 

– Te miről beszélsz? – kérdezte akkor, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy még sosem beszélt nekem erről. Lehajtottam a fejem, és idegesen a hajamba túrtam.

 – Niall írt egy naplót.

– Tudok róla, igen.

– Nálam van – mondtam halkan.

– Hogy…

– Elküldte. Egy levéllel, láthatatlan írással, és egy csomó történettel. Rólam, Jacksonról és Lisetteről, rólatok, a barátairól és saját magáról, a családjáról. A lelkemre kötötte, hogy ne mutassam meg senkinek, és égessem el, hogyha nem akarom elolvasni.

– De te elolvastad – óvatos derű kúszott az arcára. Nem mosoly, de szinte felragyogott. Elfordultam, mert egy hatalmas könnycsepp gurult végig az arcomon, majd egy újabb és még egy. Megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Nem egészen tudtam megmagyarázni, hogy miért. Hogy tényleg érzéseket ébresztettek-e bennem a sorok, vagy egyszerű szánalomról, bűntudatról lett volna szó? – Napok óta nem láttalak az órákon. Van ennek valami köze a naplóhoz? 

Bólintottam. Valójában nagyon is sok köze volt a naplóhoz. Napok óta nem léptem ki a házból. Próbáltam valamiféle kapcsolatot létesíteni a szellemvilággal. Hátha Niall… és arra gondoltam, hogy talán. Hogy talán tényleg itt van, és képes lesz üzenni. Nem tudom, hogy mi volt ezzel a célom, és miért csináltam. Csak olvastam a naplót, és sóvárogtam egy olyan élet után, ahol megismerhetem, ahol nem kell másokkal foglalkoznom, hogy mit gondolnak rólam, és az egész olyan unalmassá vált. a színészkedés, a napló. Az egész életem. Máshogy akartam csinálni, mert éreztem, hogy én is beleőrülök, hogyha nem változik meg valami, nagyon hamar. Bezárkóztam, és olvastam a naplót, de ha az egyszer véget ér, én is elveszítem Niallt. Fel kell majd fognom, hogy ő már nincs. Nem tud megmenteni. Magát sem tudta megmenteni. 

Végre felszáradtak a könnyeim, előkerült Minnie vázlatfüzete. Úgy tűnt, egyfajta elterelésként használja a rajzait. Elmesélte, hogy egy képregényen dolgozik, és még senkinek sem mutatta meg. Néhány ötletet Niall adott neki, de a rajzokat ő sem láthatta. Nem várta meg, hogy elkészüljenek. 

Szerda volt. Az étterem ebédlőjében ültünk, ahogy azt szokássá tették Niallel, észre sem vettük, hogy időközben kicsengettek az óráról, és mindenki az ebédlőbe özönlött, ki-ki a maga tízóraijával, mások a büfében vásároltak. Nevetgélve, zajongva. Viccelődtek, és beszélgettek. Jackson, és a többiek is megjelentek az ajtóban. Amint meglátott, elindult felém. Akkor már hosszú napok óta nem beszéltem vele, és ha eljött, nem nyitottam ajtót. 

– Miért nem veszed fel a telefont napok óta? – kérdezte köszönés nélkül, mikor megállt Minnie fölött, aki gyors tempóban próbálta elpakolni a vázlatait.

– Elveszítettem.

– A lakáskulcsot is?

– Nem, csak…                                                

– Vágom, most a nyomikkal lógsz. Semmi probléma – vont vállat. Felálltam, és megkerültem az asztalt. Ezzel Minnie és Jackson közé kerültem. Jól képen töröltem. Senki sem beszélhet így a barátaimról.