|06.2 Utolsó bejegyzés - A halál narancs ízű csókja|

Tudom, késtem. Elnézést kérek érte!
Az utolsókat rúgja a blog, és ez nem fenyegetés, hanem puszta tény (csak mert szokás ilyesmivel fenyegetőzni). Ezen kívül még két rész van hátra, az utolsó, és egy epilógus. Köszönöm az előző rész alá érkezett kommenteket is!

(Mellesleg, én nem szeretném védeni szegény Jacksont, mert utálom:D Csak gondoltam, rávilágítok, hogy ebben a történetben semmi jelentősége annak, hogy igazán szereti-e Jackiet, vagy sem. A lényeg, hogy Jackie önző, és kihasználja őt, mindenki mással együtt, mert rossz tapasztalatai vannak. A csattanó pedig a végére marad:D)

Ó, és örülök, hogy még mindig előkerül egy-egy ember, aki olvasta a 21 levelet:D Köszönöm a visszajelzéseket, örülök, ha tetszett!

~xx

×××

„Az utolsó bejegyzésem ebben a naplóban. Eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Eldöntöttem, hogy véget kell ennek vetni, nincs tovább. Hatalmas bajban vagyok. 

Talán gyáva dolognak tűnik. Az is, de meg kell tennem. A te érdekedben, apám érdekében, és a saját érdekemben. Mégsem nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudod, mit érzek. Jackie, köszönöm, hogy elolvastad a naplót. Az unalmas életem minden pillanatát. Látszólag semmi értelme nem volt. Írhattam volna egy egyszerű levelet is, amiben kifejtem, mennyire szeretlek, és azt, amit tettem, és ami miatt így döntöttem. Mégis a naplómat küldöm el, és talán van ebben egy kevés önzés is. Tudod, azt akartam, hogy megismerj. Szerettem volna, hogy tudd, milyen voltam és ne úgy emlékezz majd rám, ahogy az utolsó éjszaka láttál. Tegnap.” – A dátum egy pénteki napot jelölt, aminek rákövetkező szombatján a szomszéd fiú halálhíre felbolydította az unalmas zsákutca reggeli mélabúját. Egy késő éjszakai időpont ült a dátum mellett. 5:20 

„Szerettem volna, ha az én szememmel látod magad, és a világot. Szerette volna, hogy tudd, jobb vagy annál, amilyennek tartod magad, és jobbat érdemelsz. Jobb barátokat, és jobbat Jacksonnál. Ezért küldtem el a naplót egy levél helyett, melyben beismerek mindent. Ez nem egy beismerő vallomás, nem erről szól, és nem ezért küldtem el ezt a könyvet. Ez a bejegyzés csak a tisztázás. Egyfajta magyarázat. 

Na de, hogy mi mindenről van szó? 

Először is, szeretném, ha senkinek nem mondanád el azt, amit itt olvasol. Szeretném, ha apám nem tudná meg. Tudom, hogy ez rémes, és ezzel téged is bele keverlek, de úgy érzem eléggé benne vagy te már anélkül is. 

Egyszerű péntek volt. Néhány könyvet hurcoltam a szekrény felé, mikor nekem jöttél. Azt mondtad; ’Bocsi, ne haragudj’ Gondolom, nem emlékszel rám, éppen Lisette után siettél, és hamarosan el is tűntetek a tömegben. 

Akkor találkoztunk aznap először. De nem utolsó alkalommal. 

Később a fiúkkal söröztük, amíg meg nem untam őket. Minden alkalommal találtak rajtam valami fogást, amit általában poénra vettünk, és nevettünk, de aznap semmi kedvem nem volt hozzá. Úgy két órával korábban jöttem el, mint rendesen. Tíz óra körül, és hazafelé téged is megláttalak. Egy fiú loholt utánad, akit nem ismertem, de nyilvánvalóan te sem, és nem is akartad, mert kiabáltál vele, hogy hagyjon békén. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, mert enyhén szólva is teljesen részeg voltál. Na jó, valójában azt tartott a lábaidon, hogy az a szemét, folyamatosan taperolt, és nem hagyta, hogy elborulj. Próbáltad ellökni, de nem volt elég erőd, és valószínűleg te is vele együtt dőltél volna el. 

Normális esetben semmi közöm nem lett volna hozzá, és talán így sem volt, mégis közbe kellett lépnem. Nem tudtam nézni, amit csinált, és arra gondolni, amit tenni fog, ha nem szedem le rólad. Oda mentem, és megkérdeztem, hogy mit akar. Hogy nem hallotta-e, amit mondtál. Hogy hagyjon békén, ha nem akar bajt. De csak nevetett. Ő nem volt olyan részeg, mint te, nagyon is tudta, hogy mit csinál. Az volt a második alkalom, hogy miattad verekedtem. Behúztam neki, karon ragadtalak, és elhúzni kezdtelek hazafelé. Elég furcsán reagáltál erre. Ha élnék, és szemtől szemben mesélném ezt a történetet, ennél a résznél lehet, hogy csak vörös képpel vigyorognék, mint egy tejbe tök, és azt mondanám, hogy ’Hát, tudod…’ De nincs már időm a titkolózásra. 

Nem akartál haza menni, megálltál, ezért én is, mert nem akartam, hogy eless. Átöleltél, és megcsókoltál. Óvatosan elhúzódtam, még mielőtt olyasmit csinálnál, amit később megbánnál. Az az ismeretlen meg utánunk jött. Megkértelek, hogy ülj le és várj meg. Sértődötten földhöz csaptad magad, én pedig álltam, és vártam. Vártam, hogy utolérjen az a tuskó. Hiába próbáltam felismerni, biztos, hogy soha nem láttam még azelőtt. 

Azt hiszem, itt abbahagyhatod. Vagyis… Nem tudom, hogy emlékszel-e szerintem nem, de ha mégis. Kérlek ne így emlékezz és soha senkinek ne mondd el, ami azután történt. 

Kést rántott, és fenyegetőzni kezdett, majd hadonászni. Először azt hittem, hogy viccel, ezért most én nevettem ki őt. Akkor jöttem rá, hogy teljesen komolyan gondolja, mikor belevágott a jobb kezembe. Először próbáltam lebeszélni, hogy senki sem akar bajt, meg ezek a szokásos szövegek, ha valaki be van szarva… Aztán rájöttem, hogy nem lehetek beszarva, mert te nem tudod majd megvédeni magad. Egyedül voltunk. Te, én, és az az idegen alak, kicsit idősebb lehetett nálunk, de nem sokkal. Nem nézett ki bűnözőnek vagy ilyesmi, de nagyon úgy viselkedett. Ráugrottam, és próbáltam kivenni a kezéből a kést, hogy aztán valahogy elvonszolhassalak onnan hazáig. Azt hiszem elaludtál egy kerítésnek dőlve. Csak egy utcányira voltunk, szóval gondoltam, nem nagy ügy. 

De akkor valami furcsa dolog történt. 

A fiú jajgatni kezdett, én pedig elengedtem, és akkor láttam, hogy leszúrta saját magát a bicskájával. Először bepánikoltam, és ott akartam hagyni, de téged nem. Szóval úgy döntöttem, hogy haza viszlek. Aztán rájöttem, hogy a kés markolatán ott lehet az újlenyomatom, nem hagyhattam ott. Szóval fogtam a telefonom, és hívni akartam a mentőt, de mire visszaértem, már nem mozgott.  Megnéztem a kést, ami elzárta a vér útját. Mellette szivárogni kezdett a vér, és én megijedtem. Megijedtem, hogy mi lesz, ha nyomot hagy a betonon. Haza rohantam apám kocsijáért, ez körülbelül öt percet vehetett igénybe, mert rohantam, és egyébként is közel voltunk már. Őt beügyeskedtem a csomagtartóba, téged pedig a hátsó ülésre. Amikor megálltam a házatok előtt, előkotortam a kulcsod a táskából, ami nálad volt. Nem tudtam melyik lehet a megfelelő a karikáról, így vagy ötöt belepróbáltam a tízből. Végre kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Próbáltalak felébreszteni, hogy a saját lábadon tudjalak bekísérni, de ez nem nagyon sikerült. Végül a nappaliban hagytalak a kanapén. Volt egy pokróc az egyik karfán, azt rád terítettem halkan, azután gyorsan leléptem. A kulcsot kivettem a zárból, belülre tettem át, és csöndben becsuktam magam után az ajtót, mintha csak te felejtetted volna el bezárni. 

Persze az éjszakai műszak nem ért véget ezzel. A fiú még mindig a kocsiban volt, és el kellett tűntetni. Tudtam, hogy ha megtalálják valahol, és megtalálják az ujjlenyomatom a késen, nem lesz kérdés, hogy ki ölte meg. Nem akartam, hogy így ismerj meg. Nem ezzel akartam kitűnni, és amit a legkevésbé akartam, hogy a családom ezt higgye rólam, a barátaim. Nem derülhetett ki. 

Köröztem egy ideig a városban, mire találtam egy helyet, ahol nem találkoztam senkivel, egy kis erdős területet. Nem árulhatom el, hogy hol. Addigra egy ásót is betettem a hulla mellé, és törölközőbe csavartam, hogy az felfogja a vért. Minél többet gondolkodtam rajta, annál borzasztóbb volt, és annál izgalmasabb is. Körülbelül a gödör felénél eleredt az eső, és mindig betemette azt, a ruhám átázott a hajamból is csurgott a víz. Az arcom csupa sár, és a ruháim is mind, de én csak ástam, és semmi másra nem figyeltem. Nagyon féltem. Egyedül voltam, és tudtam, hogy ezt senkinek sem mondhatom el. A legszörnyűbb az egészben, hogy mire végeztem a gödörrel, már teljesen természetesnek tűnt, amit csinálok. Olyan diadalmasan dobtam rá az első adag földet, mintha teljesen átlagos lett volna, hogy elásol egy hullát az éjszaka közepén. Kicsit mintha még büszke is lettem volna magamra, amiért ezt egyedül csináltam végig. Azután pedig a szégyenkezés következett. Szégyenkeztem is, amiért így éreztem. 

Késő éjszaka lett, hajnal, mire haza értem. A nedves ruhákat egy zacskóba tettem, először el akartam égetni, de meggondoltam magam. Nem akartam feltűnést kelteni. Helyette az egyik szomszéd utcában váltam meg tőlük, beledobtam valakinek a kukájába,  a kocsi csomagtartóját pedig azonnal fertőtlenítettem. Nem hagyhattam nyomot. Semmifélét. De hiába próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna szándékos. Hiába próbáltam úgy tenni, mintha érted tettem volna. A kés markolata az én kezemben volt, és ezért vagyok én életben, ő pedig halott. Persze, hogy azért tettem, hogy megvédjelek, de szükségtelen volt. Kivehettem volna a kezéből, és leüthettem volna egy kővel, de akkor nem gondolkodtam ezen, csak utána. Szörnyű ember vagyok. SZÖRNYŰ. 

Nem tudok együtt élni ezzel a tudattal. Egy ideig figyeltem a házatokat, de semmi sem történt. Éjszaka volt, és te a kanapén aludtál, ahol hagytalak. Legalábbis ezt gondolom. Nem valószínű, hogy emlékszel rá, hogy kerültél haza. Elhatároztam, hogy megírom a napló utolsó bejegyzését és rád hagyom az egészet. Tudnod kell róla, és rólam. 

Jackie, ezzel most szeretnék elbúcsúzni örökre. Kérlek, kedves emlékeket őrizz rólam, és ne úgy emlékezz, mint egy közönséges gyilkosra. Ne beszélj erről senkinek, kérlek. Ne okozz fájdalmat a családomnak. 

Minden jót a továbbiakban! 

Örökké szeretni foglak; Niall x ” – A kezem mindvégig remegett olvasás közben. Eszembe jutott néhány pillanat arról az estéről. A perc, amikor felkentem a narancs ízű ajakbalzsamot, amikor utolsó alkalommal néztem tükörbe, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Nem tudtam visszaemlékezni sem az idegenre, sem arra, hogy Niall is ott lett volna. Semmire, de tudom, hogy másnap reggel a kanapén ébredtem fel, a kockás pokróccal voltam betakarva, amit esti filmezéseknél használunk. A nagyanyám számon kérte rajtam, hogy nyitva hagytam az ajtót. Reggel nyitva volt az ajtó, és én nem emlékeztem semmire. Akkor este felébredtem volna, ha azonnal átmentem volna hozzá. Elérni, hogy megbeszéljük, ha másnap tiszta fejjel megköszöntem volna neki, hogy csak értem mindent kockáztatott, talán meggyőztem volna, hogy ez nem volt bűn, ellenkezőleg. 

Azt hiszem aznap éjjel én voltam a halál. 

Legalább annyira én öltem meg őt, amennyire ő megölte azt a fiút.