|00.2 Levél|

Sziasztok, drága kedveseim!!!!

Itt is lenne a következő rész. Még mindig nem az első fejezet, ez egy fejezet a prológus és a tényleges első fejezet között. A levél, és a levéllel kapcsolatos dolgok.

El sem tudom mondani mennyi hála költözött a szívembe, őszintén. Nagyon köszönöm a rengeteg feliratkozást. Már most 71, pedig még szinte el sem kezdődött. Fantasztikusak vagytok, és nagyon jól esik, hogy ennyien érdeklődtök iránta. Köszönöm, azoknak akik rákattintottak a pipára, nagyon sokat jelent, és minden egyes pillanatot azoknak, akik időt szántak rá, hogy írjak is!

~xx

×××

Drága Jackie, 

Valószínűleg fogalmad sincs róla, miért tartod a kezedben ezt a levelet, és nem érted, ki vagyok. 

Elmagyarázom. 

 Niall Horan vagyok, a szomszéd házban ÉLEK, de már nem sokáig. Nagyjából egy idősek vagyunk, és ugyanoda járunk. Az a könyv pedig a naplóm, s benne életemnek kisebb nagyobb eseményei az utóbbi évből. Minden, ami történt. 

Nem kell elolvasnod, dönthetsz úgy is, hogy elégeted, de kérlek téged, ebben az esetben ne mutasd meg senkinek, csak add át a pusztulásnak csöndben. Ha azonban úgy döntesz, hogy mégis elolvasod, őrizd meg mélyen a titkot. Nem szeretném, hogy rajtam nevessenek, még a halálom után sem. Kérlek, ne érezd úgy, hogy bármihez közöd lenne, ami történt az elmúlt évben. Csak olvasd el a naplót, hogy békében távozhassak, és ne nevess! 

Az oka annak, hogy elküldtem csupán annyi, hogy szerettem volna rábízni valakire a titkaim. Nem szerettem volna úgy elmenni, hogy magammal viszem ezt a terhet. 

Most bizonyosan azt kérdezed, miért éppen téged választottalak… 

Az okát talán megtudod a naplóból, most csak annyit írnék, hogy kell egy barát, aki megérti a történetem. Szeretnélek megkérni rá, hogy te legyél az, még ha csak arra a rövid időre is, ameddig a naplót elolvasod. 

Nem húznám tovább a szót; Légy jó mindhalálig.

Niall X

U.I.: Dönts belátásod szerint.

×

Szemeim akaratlanul is könnybe lábadtak a sorokat olvasva. Niall, a fiú a szomszédból, rám bízta élete utolsó évét. Utolsó kívánságaként küldte el a naplót. Nem akartam egy halott életében vájkálni, még akkor sem, ha erre ő maga kért meg, de őszintén megvallva… Nem hittem benne, hogy ő lett volna az, aki rám bízza a naplóját. Éppen rám? Hiszen nem is ismertem, nem voltunk barátok, de még csak nem is beszélgettünk. 

Visszatettem a levelet a borítékba és a doboz mélyére süllyesztettem, ahogy azelőtt volt. Majd az egész csomagot az ágy alá. 

Kissé feldúlt az a levél, ugyanis nem hittem benne, hogy Niall küldte a dobozt. Abban sem voltam biztos, hogy az övé volt-e a könyv. 

Jég hideg narancslevet töltöttem egy pohárba, és próbáltam elfelejteni mindent, ami történt, de hiába mondogattam magamnak, hogy ez csak egy rossz vicc, annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Mégis miféle emberekkel vagyok én körülvéve? Ki viccel ilyesmivel? 

Melegítőbe bújtam, és futni indultam, hátha ezzel le tudom vezetni a bennem felgyűlt feszültséget. A hőmérséklet talán fagypont alá is süllyedhetett, de nem törődtem vele. Egyszerű pulcsiban hagytam el a házat. Annyira felzaklatott az a doboz, hogy még azt sem éreztem, hogy hideg van-e csak rohanni kezdtem, oda sem figyelve, merre megyek. 

Még mindig nem döntöttem el, mit gondoljak a dologról. Ha tényleg Niall írta, kétségkívül nem szabadna elolvasnom, de muszáj. Hiszen ez egy végakarat. Ha pedig valaki viccelődik… Erre a gondolatra könnyek öntötték el a szememet, és forró patakként csorogtak végig jéghideg arcomon. A helyükön a hűvös levegő marta a bőrt, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy lesírom a sminkem. Hogy lehetnek az emberek ilyen kegyetlenek? Nem is akartam többé ember lenni. Valami buta gondolatok cikáztak a fejemben jobbról balra, és onnan vissza, hogyan tűnhetnék el örökre? Hogyan élhetnék emberek nélkül? Megundorodtam a gondolattól, hogy az üzenet esetleg vicc lehet. 

Értelmetlen elméleteimbe merülve futottam tovább, nem néztem magam elé, de ha így tettem volna, sem láttam volna semmit. Egyszer csak nekiütköztem valakinek, gyorsan letöröltem a könnyeim, és szemügyre vettem az illetőt. Mr. Horan állt előttem, arcán ártatlan kifejezéssel. Úgy tűnt, a szemeiből sosem távozik már az a fájdalom. 

– Ö… Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom – dadogtam a futástól és a sírástól zihálva, kezemmel megérintettem a karját.

– Megkaptad a csomagot? – kérdezte halvány mosolyt erőltetve az arcára, miután bólintással köszöntött, de az cseppet sem volt őszinte.

– Igen… Igen, megkaptam. Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyt, de nem sikerült. Újra könnyek öntötték el a szemeim. Tényleg tőlük volt a doboz. Tényleg Niall küldte. Miért?

– Nem tudtam, hogy ilyen jó barátok vagytok. Voltatok.

– Mi csak… még csak kezdtük megismerni egymást – magyarázkodtam, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Kellemetlenül éreztem magam.

– Mi volt a dobozban? Tudod, valószínűleg ez volt, amit legutoljára csinált az… – az életében szócskánál akadt el a szava, de tudta, hogy így is értem – és csak… Nem is tudom, hogy kell-e tudnom, csak úgy érzem… – fejét rázta. Teljesen tanácstalannak tűnt. Kétségbeesett volt és reménytelen. Elvesztette a fiát, akit mindennél jobban szeretett.

– Csak néhány dolog, amiről beszélgettünk. A kedvenc filmjei, és egy válogatás album a kedvenc zenéiből – hazudtam, és éreztem, hogy az eddig visszatartott könnycsepp végig szántja az arcom. Megint csípni kezdte a hűvös szél – Sajnálom – töröltem le azonnal – Nagyon sajnálom, ami történt – csak ennyit tudtam kinyögni, bólintott, és tovább indult.

– Hogy került hozzám a doboz? – kiabáltam utána, a kíváncsiságom erősebb volt, mint a szégyenérzetem. Hiszen csak néhány napja veszítette el a fiát, hogy lehettem ilyen érzéketlen?

– A szobájában találtam, az asztalon, rajta a neveddel – láttam, hogy nehezére esett a beszéd.

– Köszönöm – amint elfordult, újra elárasztott az a szörnyű érzés, hogy egy halott fiú naplója van az ágyam alatt, akit nem is ismeretem. Hogyan lehetséges ez? Hogy-hogy nem ismertem őt? Hiszen mindvégig a szomszédunkban lakott. 

Még mindig jobban éreztem magam, mintha vicc lett volna az egész. Egy ilyen viccet nagyon kegyetlen embernek kell kitalálnia, és én remélem, hogy körülöttem nincsenek ilyen emberek. Letörölgettem az arcomat a pulóverem ujjával, és haza kullogtam. Közben szüntelenül azon járt az agyam, hogy elolvassam-e a naplót, vagy égessem el inkább? 

Ha tényleg közöm lehet a halálához, talán jobb, ha nem olvasom el. De miért is lenne éppen nekem bármi közöm az ő öngyilkosságához? Hiszen nem is ismertem, gondoltam. Nem tudtam, hogy melyik az erősebb; a szívemben lakozó félelem, vagy az agyamat mozgató őszinte kíváncsiság. Úgy érzetem magam, mintha egy régi pince ajtaja előtt állnék, és a benne rejtőző titok után készülnék kutatni. Azt hiszem akkor már tudtam, hogy kinyitom az ajtót. Féltem, mégis olyan kíváncsi voltam. Annyira kíváncsi. 

Bár ne lettem volna az… 

Bár megkíméltem volna magam inkább…