|00.1 Prológus|

Ééés... Köszöntelek titeket az új blogon! Ma fel is teszem a prológust, mert hihetetlenül jól esett a sok feliratkozó, köszönöm mindenkinek, aki feliratkozott, és azoknak, akik csak ezután fognak. Köszönöm az összes lájkot a csoportokban, ahol megosztottam a trailert, az összes érdeklődést! Úgy érzem, nem is kell tovább várnom, nem számítottam rá, hogy még a prológus előtt ennyien feliratkoztok. Egyenlőre úgy érzem, megéri belevágni. Remélem nem okozok csalódást:))

~xx

×××

Hasztalan könyörgés… 

Fáradhatatlan imák… 

Meg nem hallgatott fohász… 

Szerelmem csupán egy napló lapjain élt tovább. Örökké vált szavai az első pillanattól kísértenek, bele ették magukat a szívembe és begyógyíthatatlan sebeket vájtak rajta. 

Éjjelente álomba sírod magad, kiszolgáltatott lettél és magányos. Talán észre sem vetted, ahogy elszigetelt az az érzés. Talán észre sem vetted, hogy elrabolták az életed. Hogy valaki elrabolta az életed, aki a magáét egyszer már eldobta. 

Életem legnagyobb változása akkor állt be, amikor beleszerettem a szomszéd fiúba. Most azt hiszed, hogy ez egy egyszerű szerelmi történet buta buktatókkal, a szülők ellenszenvével, megcsalással és botrányokkal, majd könnyes szakítással. Azt hiszed azért vörösek a szemeim, mert elhagyott az az egyszerű srác, aki a szomszédomban lakott és valami különös oknál fogva beleszerettem. Bizonyára úgy hiszed, hogy tetszett a haja, vagy a keskeny vágású ajkai, zafírkék szemei, vagy az a csibész mosoly, ami minden alkalommal szája szélébe vándorolt, ahányszor csak kamerát látott. 

Valószínűleg nem is sejted, hogy sosem vettem észre őt addig, ameddig még élt… 

Szerelmünk egyszerű története nem a jelenben zajlott. Múltbéli üzenetei, és történetei voltak, amik fogságba ejtették lelkem, és magukhoz ragadták a rideg valóság pusztító magányából. 

„Népszerű lány, mindenki szereti” – gondolják mások. 

„Sok barátja van” – állapítják meg könnyelműen. 

Az iskola közepe voltam, mindenki bájos mosollyal köszöntött, amikor elhaladtam mellettük a folyosón. Sosem késtem el az órákról, vagy ha mégis, az senkinek nem szúrt szemet, mert ez velem nem fordulhat elő. Társasági eseményeken segítettem, jótékonykodtam, barátkoztam, beszélgettem. Az iskola legnépszerűbb diákjával jártam, és a legcsinosabb lányokkal barátkoztam. Rám is azt mondták, hogy csinos vagyok, és persze szép. De valóban így volt? Valóban szép voltam, kedves, szeretett és mit ért a népszerűségem? 

Hazatérvén üres lakás fogadott. Nagyanyámmal éltem, aki nyugdíjas klubokba járt és adománygyűjtéseken vett részt az egyház javára. Nem mintha kifejezetten vallásos lett volna, inkább csak unatkozott és szabadidejében támogatta a hívőket. 

A nagy pörgésben és népszerűség hajhászásban pedig észre sem vettem, hogy milyen magányos lettem. Sosem álltam meg elgondolkodni azon, kik a barátaim, sosem álltam meg végig gondolni, mit tettem aznap. Örültem neki, hogy a dolgok végre úgy vannak, ahogy. Csak jöttem, mentem, rohantam… meg nem álltam, és észre nem vettem, hogy az emberek, akik körülvesznek csak üres bábok, akik mosollyal az arcukon integetnek, mert illik, fecsegnek, mert érdekükben áll, pletykálnak, mert rosszindulatúak. Utóbbit persze diszkréten, egymás háta mögött. Ameddig látnak benned valakit, aki kiemeli őket a homályból, az ismeretlenség szürkeségéből, addig beléd kapaszkodnak akár egy szellem a médiumba. Segítséget várnak, s cserébe segítséget nyújtanak puszta jelenlétükkel. 

Ismernek egyáltalán ezek az emberek? Aligha. Érdekli ezeket az embereket bármi is? Még kevésbé. A népszerűségen kívül persze. 

Nem voltak barátaim, akikre számíthattam volna a bajban, csak én voltam és a vágy, hogy legyek valaki közöttük, akire felnéznek, s közben olyan egyedül maradtam, mint a kisujjam. Sőt… mint a kisujj, ha a többit leviszi az asztali körfűrész. Senki nem értett meg, senki nem ismerte a lelkem legapróbb titkait, én pedig észre sem vettem, hogy ez engem mennyire zavar. 

Az a végzetes szombat reggel azonban mindent megváltoztatott… 

Egy rendőrautó szirénája zavarta meg a nap legfontosabb étkezését, ami egy pirítós és egy pohár narancslé elfogyasztásából állt, miközben átlapoztam a híreket. Nem mintha érdekelt volna, de jobb tudni a körülöttünk folyó dolgokról. Az újságot az asztalra fektettem, és felálltam a székből, hogy az ablakhoz siessek. Óvatosan eltűrtem a függöny egyik szélét, hogy kilássak a résen. A szomszéd ház előtt parkolt le, éppen a mentőautó mellé. Nem értettem, mi lehet ez a felhajtás, így köntösömben és mamuszomban indultam el a ház körül kialakult kisebb tömeg felé, mely a bámészkodó szomszédokból állt, hiszen a zsákutcánknak kevéssé lehetett volna egyéb forgalma pláne azokban a korareggeli órákban. A levegő csípős volt, az eget pedig szürke felhőzet borította. Sok leskelődő szomszéd, hozzám hasonlóan még pizsamában jelent meg duzzasztva a kialakult embersereget. 

Két mentősnek öltözött férfi húzott ki egy fekete hullazsákot, minden bizonnyal egy testtel benne. A kerekes szerkezetet Mr. Horan követte, szemei vörösek voltak, arca pedig kifejezéstelen. Szomorúnak látszott, és tanácstalannak. Sosem szeretnék többé hasonlót látni az életemben. A zsák, a test és az a kétségbeesett arc. Az a felnőtt férfi belülről összetört és a lelke sikoltott. Kiült az arcára, pedig nem akarta mutatni.

Csak a körülöttem szállingózó veszett kiabálások foszlányaiból tudtam tájékozódni. „Fia”, „Szegény”, „Halott?” – Mi történhetett? Gondoltam magamban, mire nagyanyám szőkére festett haját pillantottam meg a bámészkodók között. Néhány embert félre kellett löknöm, hogy közelebb férkőzhessek hozzá, s megkérdezhessem, mit tudott meg. 

A szomszéd fiú volt, Niall. Megölte magát. Nem voltunk barátok, és ami azt illeti, nem is ismertem. Minden, amit tudtam róla, az az volt, hogy a szomszédunkban lakik, ugyanabba az iskolába jár, ahova én, és most azt is, hogy megölte magát. Nem tudtam elképzelni, hogy mi vehet rá valakit ilyesmire. Mégis ki képes megölni saját magát, mi lehet olyan szörnyű, hogy valaki ezt tegye? 

Az esetet követő héten, mindenki furcsán viselkedett. A gyerekek nem zajongtak az utcán, a háziasszonyok nem cseréltek egymással recepteket a kertben, a férfiak nem dicsérgették luxusautójukat munkatársaiknak, és szomszédaiknak. Csönd volt, és suttogás. Az emberek összesúgtak Mr. Horan háta mögött, némelyek őt hibáztatták azért, mert a fia feladta, mások pedig csak sajnálták ezért. 

Pontosan egy héttel a szörnyű szombat reggel után... Akkor érkezett meg az a csinos rózsaszínű csomag...

Leszaladtam a lépcsőn, reggelizni siettem, az asztalon pedig ott pihent a doboz, amikor a konyhába értem. Semmi más nem állt a papírcsomagoláson, csak az én nevem, így valamiért az a különös érzésem támadt, hogy nekem szánták. 

Felkaptam az asztalról, és visszasiettem vele a szobámba. Nem akartam még kibontani, mert először reggeliznem kellett volna, nem akartam felborítani a napi rutint egy ismeretlen rózsaszín csomag miatt. Rám jellemzően, inkább folytattam volna, amit elkezdtem, s ha időm engedi, csak akkor nyitottam volna ki. Ám a doboz olyan hívogatóan terpeszkedett el az ágyamon, hogy muszáj volt belelesnem. Fogalmam sem volt, hogy ki küld egy teljesen átlagos szombat reggelen csomagot.  Rózsaszínt. 

Feltéptem a doboz tetejét; Egy levél feküdt az alján, alatta egy bőrkötéses könyv foglalt helyet. A levelet félre rakva a könyvet vettem a kezembe és óvatosan átlapoztam. Kacska macskakaparással töltött oldalak, néhol pedig írógéppel telepötyögött lapok peregtek a kezeim alatt, s az általuk keltett légáramlat az arcomba csapta – valószínűleg – a tulajdonosa szobájának illatát. 

Fogalmam sem volt, hogy miért került hozzám az a napló, de határozottan egy napló volt. Gondoltam, a levél majd magyarázatot ad a furcsa könyvre, melyet gazdája köttethetett be, hiszen némely oldala kézírást, míg más oldalak géppel nyomott szöveget tartalmaztak. Egyik papír pedig csíkos volt, míg némely lapok sima fehérek vagy kockásak. 

Gyorsan elkaptam a levelet és kirántottam a borítékból, melyet szintén nekem címeztek, s a feladó előrelátóan vörös betűkkel figyelmeztetett az elolvasására. 

Hogy mi volt a legfurább az egész történetben? Kétség kívül a levél feladójának kiléte döbbentett meg leginkább. Miért küldött volna nekem éppen ő bármit is?