Sziasztok!! Köszönöm, hogy nem szóltatok meg, amiért eltűntem. Elnézést a késésért!
Először is, köszönöm a hozzászólásaitokat az előző részhez! Örülök, ha tetszik még mindig, így hogy közeledünk a végéhez. A jövő heti az utolsó!
Először is, köszönöm a hozzászólásaitokat az előző részhez! Örülök, ha tetszik még mindig, így hogy közeledünk a végéhez. A jövő heti az utolsó!
Aztán szeretném felhívni a figyelmeteket az új blogra, ami a jövő hónapban indul, és ti szavaztátok meg ezen a blogon. Legalább ötven szavazat érkezett rá, ami azt jelenti, hogy néhány hete még minimum 50 (!) embert érdekelt. Szeretném, ha megnéznétek, és a rövid prológus, és a fülszöveg alapján eldöntenétek, hogy érdekel-e. Ha érdekel, iratkozzatok fel, hogy tudjam, kb hány ember érdeklődik!
×××
– Szegény fiú –
szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de
majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Mintha korábban is
hallottam volna, de nem tudtam beazonosítani. Letöröltem az arcomon végigszántó
könnycseppet. Nem akartam ilyen állapotban hátra fordulni. Valójában azért
jöttem el, hogy búcsút vegyek a halott fiútól, hogy örökre elköszönjek. Hogy
megköszönjem, amit értem tett. Mindent. A naplót, azt az éjszakát, s hogy
törődött velem akkor is, ha én figyelmen kívül hagytam. Felnyitotta a szemem,
és ennél a bölcsességnél becsesebb ajándékot aligha kaphattam volna. Sajnáltam,
hogy nem köszönhetem meg neki szemtől szemben. Hogy nem ölelhetem át. Szerettem
volna megadni neki, amit szeretett volna, ahogy ő is megadta nekem a törődést,
amire vágytam, de már nem volt kinek, és a szomorúság, amit ez okozott,
keserves könnyek formájában vált fizikai valósággá. Remélem meg fogja tudni,
mennyire sokat jelentett nekem az a napló, és a közös perceink, melyek sosem
léteztek igazán.
– Már miért
lenne az?
– Hogy érted
ezt? Hiszen meghalt.
– Pontosan így
értem. Ő már nem szegény, csak mi.
– Mi?
– Mi, akik
elveszítettük őt – Hallottam az avar zizegését, ahogy közelebb lépett. Még nem
akartam megfordulni, de rá kellett jönnöm, hogy ki lehet az.
– Ki vagy te? –
fordultam volna meg egy hirtelen lendülettel, de az idegen lefogott, és nem
engedte, hogy megmozduljak.
– Várj még – nyugtatóan
duruzsolt a fülembe, mintha azért beszélne ilyen tompa hangon, hogy elaludjak.
– Mire várjak?
– próbáltam kirántani a karjaimat, de végül feladtam a próbálkozást. Úgy
döntöttem, hogy hallgatok rá.
– Komolyan
gondolod?
– Komolyan –
nem tudtam visszatartani. Újabb könnyek találtak utat maguknak, s az egyik egy
kavicsra csöppent, ami a lábaim előtt hevert a földön.
– Miért?
– Semmi közöd
hozzá! –kiabáltam, és még egyet rántottam a karomon. Még nem engedett el.
Választ akart, de nem értettem, hogy miért – Miért érdekel ez téged?
– Könnyebb
lesz, ha beszélsz róla – szorítása enyhült, tudtam, hogy már ki tudnám rántani
a kezem, de nem akartam. Beszélni akartam róla.
– Ő volt a
legkedvesebb fiú a világon, én pedig a legvisszataszítóbb lány – a fülem mögé
tűrtem egy tincset. Akkor vettem észre, hogy már elengedett, de még nem
fejeztem be – és ez az, amiért meg kellett halnia. Nem érdemeltem meg, mert túl
jó volt hozzám – hosszas csönd állt közénk, én továbbra is háttal álltam az
idegennek, de ez nem zavart. Így ismeretlenül is bíztam benne. Nem voltak
előítéleteim, a hangja volt az egyetlen útmutatás. Mély, és kedves. Nagyon
közel állt, de már nem ért hozzám, s én mégsem akartam megfordulni.
– Most már
megfordulhatsz, Jackie – suttogta a fülembe, és anélkül hogy a könnyeimet
letöröltem volna, mintha hipnotizáltak volna, azonnal felé fordultam.
Megijedtem.
Megijedtem attól, amit láttam.
Közel volt, hátra kellett lépnem
a döbbenettől. Megbotlottam egy faágban, de elkapott, és így alkalmam nyílt
alaposan végig nézni rajta. Megnézni, jól látok-e. Egy sötét kabátot viselt, és
az esős időjárás ellenére napszemüveget is. Feketét. Azonnal felismertem, még ha
a kabátja alól szürke kapucnit húzott is a fejére.
– Niall? –
kérdeztem, és az arcára tettem a kezem, mintha arra számítanék, hogy keresztülnyúlok
rajta, de nem ez történt – Szellem vagy?
– Nem – válaszolta,
és elmosolyodott. Hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcomról. Még
mindig szorosan tartott.
– Te halott
vagy – kezdtem – Láttam. Láttalak – suttogtam magam elé kábultan – Halott vagy!
–már hisztérikusan üvöltöttem, ökölbe szorított kezeimmel ütöttem a vállát, de
nem engedett el, csak átölelt. – Hazudtál nekem? Hazudtál! Minden szavad
hazugság volt! Hittem neked… – ellöktem magamtól, és el akartam szaladni, de
megálltam. Nem ment. Nem tudtam ott hagyni, mert egész idő alatt azt kívántam,
azért imádkoztam titokban; bárcsak tévedés lenne az egész, és ő mégis élne. A
kívánságom teljesült… nem menekülhettem el előle.
– Soha nem
hazudtam neked.
– Akkor mi vagy
te? Jézus, és feltámadtál? Vagy vámpír? Zombi?
– Megváltoztak
a körülmények – körülnézett.
– Miféle
körülmények? – csak álltunk ott egymással szemben. Sosem éreztem még magam
annál elhagyatottabbnak. Úgy éreztem, hogy átvert, becsapott, és ez volt az
utolsó döfés. Az összes barátságom hamis volt, de nem zavart, mert tudtam
erről. Nem zavart, hogy összeomlott körülöttem a világ, mert tudtam, hogy Niall
igazi volt. Az utolsó bástya, mely védte a királyt. S halott volt ugyan, de
valódi. Reményt adott, aztán lerombolta. Az utolsó védvonal elbukott. ééés, Sakk-matt!
Attól, akitől legkevésbé vártam. A halott fiútól. Ez egy kicsit megölt engem is.
Mégis… látni, hogy ott van,
látni, hogy él. A szemébe nézni, és végre tanulmányozni az arcát, amire sosem
emlékeztem igazán. A szemébe nézni, a szemébe, ahol semmiféle hamisságot nem
láttam. Azt gondoltam, hogy naiv vagyok, amiért még mindig hiszek neki, de nem
érdekelt. Időközben levette a napszemüveget.
Néhány pillanatig csak állt, és
talán azon gondolkodott, hogy magyarázza meg. Talán azon tanakodott, mit
mondhatna, amit elhiszek. De nem szólt semmit, csak álltunk ott egymással
szemben, és végül én voltam az, aki megelégelte a temető lágy neszeit, a
madarak csivitelését és a fák susogását. Azt a narancssárga, fényes-ködös, tompa,
irreális valóságot, ami körülvett minket. Azt a megnyugtató csöndet, mely abban
a helyzetben idegtépő volt. A köztünk húzódó távolságot megszüntetve közben,
Niallt a közvetlenül a háta mögött álló fának taszítottam, és úgy csókoltam
meg, mintha az első és az utolsó is lenne egyben.
Miután ellöktem magamtól, és továbbra
is haragos tekintetem elfordítottam az arcáról, muszáj volt tudnom az igazat.
– Ha te itt
vagy, akkor ki van ott? – mutattam a sírra, és akkor ismertem fel, milyen
groteszk jelenet zajlik, mely már-már egy amerikai mézes-mázos filmbe illő.
– Nem tudom –
csóválta a fejét.
– Minnie tudja,
hogy élsz?
– Nem.
– Ki tudja?
– Te, és apa.
– Elmondanád,
mi folyik itt? – sikítottam, mire elkapott, és befogta a szám.
– Ígérd meg,
hogy nem kiabálsz. Nem tudhatják meg, hogy élek – mondta, én pedig erőtlenül
bólintottam. Levette a kezét a számról.
– Ki van benne?
– tettem fel újra a kérdést. Fejemmel a sírkő felé biccentettem. Abban a
pillanatban vettem észre, milyen hirtelen besötétedett, és Niall eltávolodott
tőlem, én pedig kiabálni kezdtem a nevét, egyre távolabb került tőlem, és
futásnak eredtem a végtelennek tűnő sorok között, de azok már nem sírkövek
voltak, csak betűk. Egyedül voltam, és mintha egy könyv lapjain futottam volna
a betűk között. Vagy minthogyha… Niall naplójában. Megbotlottam egy j betű pontjában,
elveszítettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem a semmibe a margón át, a nagy
fekete semmibe, a fejem pedig majd széthasadt Niall gúnyos nevetésétől.
Sikítottam, csak hogy elnyomjam azt a zajt.
Jéghideg víz csapódott az
arcomba, mire lassan kinyitottam a szemem. Újra a hálószobámban voltam s nagyanyám
egy vázával a kezében állt az ágyam mellett. Rájöttem, hogy az egész csak álom
volt. Tanácstalanul néztem a vázára.
– Sikítottál –
letette az éjjeliszekrényre, majd leült az ágy szélére. – Jól vagy?
– Nem. Most
vehetem át a pizsim, mama – nevettem, és kimásztam a paplan alól. Három bíborvörös
rózsa hevert a földön, azok, amik korábban az éjjeliszekrényemen lévő díszes
vázában voltak.
– Mit
álmodtál?
– A
vidámparkban voltunk – mosolyogtam. Látszott az arcán, hogy nem hisz nekem.
– Hát jól van
– mondta sóhajtva, és az ajtó felé indult, de megkapaszkodott az ajtókeretben,
és visszafordult felém. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? –
bólintottam, ő pedig egy szánalommal teli mosolyt küldött felém.
Pedig már kezdtem reménykedni,hogy megkegyelmezel és feltámasztod valahogy Niall-t. Nagyon várom,hogy mi lesz a vége :)
VálaszTörlésÓ, én csak egy ember vagyok:D ölni tudok, de feltámasztani nem:DD hát aztán ki tudja, hogy mi van vele?! :o (ja, én:D) - [jó, nem vágok fel]
Törlés~xx
Drága Annie,
VálaszTörlésNem is tudod, hogy röstellem a viselkedésem. Eléggé elmaradtam az olvasással, már a számát sem tudom, hogy hány részt nem olvastam el. Annyira bízom benne, hogy nem okoztam csalódást, hiszen talán vártam a hozzászólásaimat, talán hiányoltad is őket, csakhogy túl sok volt nekem az év vége, a saját blogom meg a többi teendő, szóval egyszerűen lemaradtam. Viszont ígérem, hogy el fogok olvasni minden fejezetet, ha tehetem akkor kommenteket is fogok hagyni, mindössze szerettem volna veled tudatni, hogy nem a történet minőségének romlása tántorított el az írásról, csupán a mindennapjaim zsúfolttá váltak, de nem azért vagyok, hogy panaszkodjak, szóval csak tudd, hogy el fogom olvasni a történetet. A következő blogodra pedig feliratkoztam már! :)
Sok szeretettel,
Bia
Drága Bia,
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál! Nem is tudod, mit jelent ez nekem:) Igen, láttam, hogy feliratkoztál, köszönöm! Az év végi hajtás igencsak megtépázta a nézettséget, azt hiszem, nem te vagy az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd(ött). Szerencsére vége, szóval kellemes nyarat neked, és mindenkinek! Külön köszönöm, hogy gondoltál rám, remélem tetszeni fog:))
~xx
Neeee. :( Istenem már annyira megörültem, hogy él és ez az egész tényleg csak egy félreértés volt vagy valami. Most abban reménykedek még, hogy talán az álom egy jel volt vagy ilyesmi.:D
VálaszTörlésAz egész rész alatt úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem kitörik a mellkasomból, nagyon jó lett :)
Várom már nagyon a következőt :)
Ilyen álom az álomban? mármint felébred és rájön, hogy álmában azt álmodta, hogy Niall él, és akkor látja, hogy ott ül az ágya mellett?:D Aztán kiderül, hogy valójában csak kómában volt, már negyven éves, Niall a férje volt a baleset előtt, és van két gyerekük, és végig vártak a felépülésére?:DD neem:D nem ez fog történni:DD
TörlésKöszönöm!:D
~xx
Jujj, nagyon jól leírtad ezt a részt is!! Már kezdtem elhinni, hogy minden ami volt, csak színjáték, és hogy Niall él, nem kell már félni, se semmi, és kiderül, hogy minden ami volt, csak egy álom. Egy nagyon hihető álom...
VálaszTörlésNe érts félre, nagyon jól fogalmaztál, tényleg, és átjött, amit akartál. Személy szerint én már majdnem sírtam, hogy Niall nem halt meg, hanem, hogy a sírban az a részeg van, akit eltemetett, de nem...
Már irtó kíváncsi vagyok, nem lehetne, hogy hamarabb hozd a részt?? :D
Olvasód:)
Remélem hogy a következö részben Jackie újra felébred és rájön hogy ez az egész naplós cucc meg Jackson es Lisette meg Minnie csak álom volt Niall él és minden rendben van :'(((( komolyan szétbögtem a fejemeeet :') ugy megörültem hogy az egész csak ilyen Pretty Little Liars "elhitetem hogy meghaltam közbe csak elszöktem" stílus volt. De nem:'(
VálaszTörlésSzia! Nagyon jó a blogod! Nézz be hozzám,mert van számodra egy kis meglepetésem! :)
VálaszTörléshttp://aseaofemotionsharry.blogspot.hu/
Nagyon megérdemled :)
Szia, kedves! Nagyon szeretem a blogodat, imádom olvasni! Ezért is írok ide neked, s leplek meg egy díjjal, amit azért küldök neked, mert szeretem a blogodat. Azért sajnálom a pici Horanomat:(
VálaszTörléshttp://egygimiavaloeletboltolemneked.blogspot.hu/p/awards.html
Megérdemled! xx
Ölel, Brigi