|06.3 fejezet - Temető|

Sziasztok!! Köszönöm, hogy nem szóltatok meg, amiért eltűntem. Elnézést a késésért!

Először is, köszönöm a hozzászólásaitokat az előző részhez! Örülök, ha tetszik még mindig, így hogy közeledünk a végéhez. A jövő heti az utolsó! 

Aztán szeretném felhívni a figyelmeteket az új blogra, ami a jövő hónapban indul, és ti szavaztátok meg ezen a blogon. Legalább ötven szavazat érkezett rá, ami azt jelenti, hogy néhány hete még minimum 50 (!) embert érdekelt. Szeretném, ha megnéznétek, és a rövid prológus, és a fülszöveg alapján eldöntenétek, hogy érdekel-e. Ha érdekel, iratkozzatok fel, hogy tudjam, kb hány ember érdeklődik! 

( http://ravenhillbyannie.blogspot.com ) 

×××

– Szegény fiú – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Barátságosan csengett, érzékenyen, de majdnem suttogásként zengett a hűvös őszvégi levegőben. Mintha korábban is hallottam volna, de nem tudtam beazonosítani. Letöröltem az arcomon végigszántó könnycseppet. Nem akartam ilyen állapotban hátra fordulni. Valójában azért jöttem el, hogy búcsút vegyek a halott fiútól, hogy örökre elköszönjek. Hogy megköszönjem, amit értem tett. Mindent. A naplót, azt az éjszakát, s hogy törődött velem akkor is, ha én figyelmen kívül hagytam. Felnyitotta a szemem, és ennél a bölcsességnél becsesebb ajándékot aligha kaphattam volna. Sajnáltam, hogy nem köszönhetem meg neki szemtől szemben. Hogy nem ölelhetem át. Szerettem volna megadni neki, amit szeretett volna, ahogy ő is megadta nekem a törődést, amire vágytam, de már nem volt kinek, és a szomorúság, amit ez okozott, keserves könnyek formájában vált fizikai valósággá. Remélem meg fogja tudni, mennyire sokat jelentett nekem az a napló, és a közös perceink, melyek sosem léteztek igazán.

– Már miért lenne az?

– Hogy érted ezt? Hiszen meghalt.

– Pontosan így értem. Ő már nem szegény, csak mi.

– Mi?

– Mi, akik elveszítettük őt – Hallottam az avar zizegését, ahogy közelebb lépett. Még nem akartam megfordulni, de rá kellett jönnöm, hogy ki lehet az.

– Ki vagy te? – fordultam volna meg egy hirtelen lendülettel, de az idegen lefogott, és nem engedte, hogy megmozduljak.

– Várj még – nyugtatóan duruzsolt a fülembe, mintha azért beszélne ilyen tompa hangon, hogy elaludjak.

– Mire várjak? – próbáltam kirántani a karjaimat, de végül feladtam a próbálkozást. Úgy döntöttem, hogy hallgatok rá.

– Komolyan gondolod?

– Komolyan – nem tudtam visszatartani. Újabb könnyek találtak utat maguknak, s az egyik egy kavicsra csöppent, ami a lábaim előtt hevert a földön.

– Miért?

– Semmi közöd hozzá! –kiabáltam, és még egyet rántottam a karomon. Még nem engedett el. Választ akart, de nem értettem, hogy miért – Miért érdekel ez téged?

– Könnyebb lesz, ha beszélsz róla – szorítása enyhült, tudtam, hogy már ki tudnám rántani a kezem, de nem akartam. Beszélni akartam róla.

– Ő volt a legkedvesebb fiú a világon, én pedig a legvisszataszítóbb lány – a fülem mögé tűrtem egy tincset. Akkor vettem észre, hogy már elengedett, de még nem fejeztem be – és ez az, amiért meg kellett halnia. Nem érdemeltem meg, mert túl jó volt hozzám – hosszas csönd állt közénk, én továbbra is háttal álltam az idegennek, de ez nem zavart. Így ismeretlenül is bíztam benne. Nem voltak előítéleteim, a hangja volt az egyetlen útmutatás. Mély, és kedves. Nagyon közel állt, de már nem ért hozzám, s én mégsem akartam megfordulni.

– Most már megfordulhatsz, Jackie – suttogta a fülembe, és anélkül hogy a könnyeimet letöröltem volna, mintha hipnotizáltak volna, azonnal felé fordultam.

Megijedtem. 

Megijedtem attól, amit láttam. 

Közel volt, hátra kellett lépnem a döbbenettől. Megbotlottam egy faágban, de elkapott, és így alkalmam nyílt alaposan végig nézni rajta. Megnézni, jól látok-e. Egy sötét kabátot viselt, és az esős időjárás ellenére napszemüveget is. Feketét. Azonnal felismertem, még ha a kabátja alól szürke kapucnit húzott is a fejére. 

– Niall? – kérdeztem, és az arcára tettem a kezem, mintha arra számítanék, hogy keresztülnyúlok rajta, de nem ez történt – Szellem vagy?

– Nem – válaszolta, és elmosolyodott. Hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcomról. Még mindig szorosan tartott.

– Te halott vagy – kezdtem – Láttam. Láttalak – suttogtam magam elé kábultan – Halott vagy! –már hisztérikusan üvöltöttem, ökölbe szorított kezeimmel ütöttem a vállát, de nem engedett el, csak átölelt. – Hazudtál nekem? Hazudtál! Minden szavad hazugság volt! Hittem neked… – ellöktem magamtól, és el akartam szaladni, de megálltam. Nem ment. Nem tudtam ott hagyni, mert egész idő alatt azt kívántam, azért imádkoztam titokban; bárcsak tévedés lenne az egész, és ő mégis élne. A kívánságom teljesült… nem menekülhettem el előle.

– Soha nem hazudtam neked.

– Akkor mi vagy te? Jézus, és feltámadtál? Vagy vámpír? Zombi?

– Megváltoztak a körülmények – körülnézett.

– Miféle körülmények? – csak álltunk ott egymással szemben. Sosem éreztem még magam annál elhagyatottabbnak. Úgy éreztem, hogy átvert, becsapott, és ez volt az utolsó döfés. Az összes barátságom hamis volt, de nem zavart, mert tudtam erről. Nem zavart, hogy összeomlott körülöttem a világ, mert tudtam, hogy Niall igazi volt. Az utolsó bástya, mely védte a királyt. S halott volt ugyan, de valódi. Reményt adott, aztán lerombolta. Az utolsó védvonal elbukott. ééés, Sakk-matt! Attól, akitől legkevésbé vártam. A halott fiútól. Ez egy kicsit megölt engem is. 

Mégis… látni, hogy ott van, látni, hogy él. A szemébe nézni, és végre tanulmányozni az arcát, amire sosem emlékeztem igazán. A szemébe nézni, a szemébe, ahol semmiféle hamisságot nem láttam. Azt gondoltam, hogy naiv vagyok, amiért még mindig hiszek neki, de nem érdekelt. Időközben levette a napszemüveget. 

Néhány pillanatig csak állt, és talán azon gondolkodott, hogy magyarázza meg. Talán azon tanakodott, mit mondhatna, amit elhiszek. De nem szólt semmit, csak álltunk ott egymással szemben, és végül én voltam az, aki megelégelte a temető lágy neszeit, a madarak csivitelését és a fák susogását. Azt a narancssárga, fényes-ködös, tompa, irreális valóságot, ami körülvett minket. Azt a megnyugtató csöndet, mely abban a helyzetben idegtépő volt. A köztünk húzódó távolságot megszüntetve közben, Niallt a közvetlenül a háta mögött álló fának taszítottam, és úgy csókoltam meg, mintha az első és az utolsó is lenne egyben. 

Miután ellöktem magamtól, és továbbra is haragos tekintetem elfordítottam az arcáról, muszáj volt tudnom az igazat.

– Ha te itt vagy, akkor ki van ott? – mutattam a sírra, és akkor ismertem fel, milyen groteszk jelenet zajlik, mely már-már egy amerikai mézes-mázos filmbe illő.

– Nem tudom – csóválta a fejét.

– Minnie tudja, hogy élsz?

– Nem.

– Ki tudja?

– Te, és apa.

– Elmondanád, mi folyik itt? – sikítottam, mire elkapott, és befogta a szám.

– Ígérd meg, hogy nem kiabálsz. Nem tudhatják meg, hogy élek – mondta, én pedig erőtlenül bólintottam. Levette a kezét a számról.

– Ki van benne? – tettem fel újra a kérdést. Fejemmel a sírkő felé biccentettem. Abban a pillanatban vettem észre, milyen hirtelen besötétedett, és Niall eltávolodott tőlem, én pedig kiabálni kezdtem a nevét, egyre távolabb került tőlem, és futásnak eredtem a végtelennek tűnő sorok között, de azok már nem sírkövek voltak, csak betűk. Egyedül voltam, és mintha egy könyv lapjain futottam volna a betűk között. Vagy minthogyha… Niall naplójában. Megbotlottam egy j betű pontjában, elveszítettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem a semmibe a margón át, a nagy fekete semmibe, a fejem pedig majd széthasadt Niall gúnyos nevetésétől. Sikítottam, csak hogy elnyomjam azt a zajt. 

Jéghideg víz csapódott az arcomba, mire lassan kinyitottam a szemem. Újra a hálószobámban voltam s nagyanyám egy vázával a kezében állt az ágyam mellett. Rájöttem, hogy az egész csak álom volt. Tanácstalanul néztem a vázára.

– Sikítottál – letette az éjjeliszekrényre, majd leült az ágy szélére. – Jól vagy?

– Nem. Most vehetem át a pizsim, mama – nevettem, és kimásztam a paplan alól. Három bíborvörös rózsa hevert a földön, azok, amik korábban az éjjeliszekrényemen lévő díszes vázában voltak.

– Mit álmodtál?

– A vidámparkban voltunk – mosolyogtam. Látszott az arcán, hogy nem hisz nekem.

– Hát jól van – mondta sóhajtva, és az ajtó felé indult, de megkapaszkodott az ajtókeretben, és visszafordult felém. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – bólintottam, ő pedig egy szánalommal teli mosolyt küldött felém.